A tücsköket ringatta őszi kék.
Hegedűjükben a nyárról mesék
szunnyadtak el , megpihent a vonó.
A felhő-csend fehér volt , altató.

Akkor átölelt erdő , rét , haza ,
s földi szívben az égi szív maga
dobogott még , s a hangya-lét velem
szorgoskodott át fűszál-életen.

A gyermekkor piros labdája szállt.
Nemcsak a bú: öröm is rámtalált ,
s fel-felcsillant egy csillag-álmú szó.
Hittük , hogy egyszer ez lesz a való.

Most , mint La Fontaine tücske , oly szegény
vagyok szeles rét rideg peremén.
Abból , mit hangya-lét adott , maradt?
Kifosztották kamrám , magtáramat.

Ha tücsök kopogtat be , nálam ő
mást nem talál csak mit dúló idő
még otthagyott: vágyként egy más hazát -
földi szívben égi szív csillagát.