Pap-rét. Zöld füve belenyugvón várta
a színt, amely csendet csillantón sárga,

s amit az ősz hoz. A fáknak már egyre
e színt osztotta koboldja-kegyeltje.

Balázs-kő. Véltem: felnéző fehéren
lesz ott, és vele vádló messzeségem,

egy messzeség, melyet bár nyár melenget,
telet ítél bűnösnek, bűntelennek.

Nem volt fehér most. Nedves szürkesége
illett hozzá, s hozzánk: a tél elébe

megyünk. A kő marad. Egykori vulkán
darabja. Talán eltűnődik múltján

e kő, s a név-kő, mely a szívem foglya
s az érthetetlent hang nélkül zokogja?

Minek tűnődni? Gondolkozni? Balgán
jobb menni tán az Érthetetlen balján,

s nem érteni, nem tudni, látni, hinni, -
csak nézni: a kis kobold szertehinti

a sárga csendet, a közönyös barnát,
s megalvadt vérszín hallgató hatalmát...

Ó, Nagy Kerék a kövön! Belédvésett
forgásod sejti, hogy miről beszélek?

Kézről mi nincs, vagy van, s mégis, ha nincsen,
akkor is van, - s azért: megszégyenítsen?

A szégyenünkkel mit ér bármily álom
vagy ébrenlét e meredek világon?

S mily világ az, amelynek nincs határa?
Becsapja látszat-határtalansága.

S ha a határ kap koronát fejére?
Ily koronának hamis minden éke!

A Szent László-hegy lábát ködben mosta,
s rámosolygott a filozófusokra,

s hitte, álmodón: az Anyag varázslat,
s egyben varázsló, - bűvöl önmagának.

Mi volt igaz, mi nem? Bennem bolondság,
lehetetlen volt. Igazlelkű ország

hiába-vágya. Én is mosolyogtam,
de, jaj, éreztem: a szívemben hol van

kő-fájdalom, csillag-hit, hajnal, s este,
amely a tiszta égboltot kereste,

miként Balázs is. Mosoly volt? Szívemben
zokogott kő, hegy, vágy, - zokogott minden.

(2009)