Nem temetőkben nyugszanak a dolgos,
nyugtalan vagy nyugodt volt-életek.
A voltjukat itt őrzik még a kertek,
fák, bokrok, dús virág-emlékezet.

Ha erre járok, könnycseppel szememben,
mi az, mi fáj - én magam sem tudom:
az elmúlás? hogy becsapott a sorsunk?
az a volt-csillag volt-útjaimon?

az ablakok, melyeken ki-kinéztek
jövőt kémlelni reménykék szemek?
hogy minden nagy egyszerre kicsinnyé lett
és semmivé szívtiszta becsület?

Mennek a fák bennem tovább, s a kertek
egén elszáll vitorlás fecskeszó.
Könnycseppes szemmel a jelenre nézek,
s a szívemnek nem kell ez a való.

Engem lehangol ez az ál-szabadság,
a tengernyi prókátor-rókaszó.
Egy más élet, egyszerű becsület kell,
amelynek mindig csaló a csaló.

Hiába, persze, gondolat és érzés.
Fent Mammonisten parancsa ragyog,
s mohó kezek tépnek szét fehér felhőt,
tündérszárnyat, szépség-pillanatot.

A kertekben volt-életek. Virágok
szirmán táncol ezüstláng-lepkefény,
de a kis házak ablakán homály van,
s bent a szívben reménytelen remény.