A zöld kutakban búgtak a galambok, -
szél vitte szét az ezüstvizű hangot.

Az égi tóból merített a fecske, -
szállt légi kéknek csengő tükörcseppje.

Az útnak dőlt kisablakos faházon
lassan győzött egy könnyű, barna álom,

mely úgy jött el, pálcaintésre, szépen,
oly bűvösen, akárcsak a mesében.

Éreztem, tudtam: életem csak látszat,
mint rózsák közt az álmodó faházak,

mint sziromhullás pirosan, fehéren
árnyékkezet kinyújtó messzeségben.

Csöpp kis manóknak, kérdező szemeknek
erdő-kutakból fényhangok feleltek.

Szívem nagy tóból merített, mint fecske, -
fénylett a vers könnyszikrás tükörcseppje.

Szavai gyúltak aranylángú dalnak.
Álom-faházon nyílt kíváncsi ablak,

de jól tudtam: nincs élet-vers, csak Látszat,
e menekülő, fenséges varázslat,

e Látszat, mely az űzött földi létben
egy Csillagig lát el a messzeségben,

s azt, ki menekül, mind szívébe zárja, -
ez a Csillag a Holnapok Királya.