A levegőből hullt a fecskeszó,
s kék égezüstre rácsodálkozó
rózsa ajkán az álom ottmaradt:
széttárt szárnyú, szállnikész pillanat.

Két part között maga a Végtelen
vitorlázott szikrás víz-éneken,
s lent a mélyben, hínár-háló alatt
jövő csodák gyöngye ringott, maradt.

Ó, Szépség, istennőm, szeles-szabad!
Szívünk köré virág-hegyláncodat
fontad, s én hittem: miénk lesz a Szó,
bús szívet boldoggá dobogtató.

Ma már fényben is minden oly sötét,
s jön egy vihart elrejtő messzeség.
Vihar lesz, minden parton túlrohan,
- de boldog lesz-e a boldogtalan?

A Nagy Tavon nincs ott a Végtelen,
s míg fecskeszó hull lengő csendre, lenn
szirmok színén volt-nyár piroslik át, -
és hallgatja a nyárfák sóhaját.