Kárász Boldizsár olyan ügyes szabó volt, amilyen ritka e Földön, akár a fehér holló.Keze, ollója nyomán remekművek születtek.Néhány hálás vevője már szabókirálynak nevezte.No ráadásul délceg legény volt Boldizsár, olyan, akin gyakran megakad a lányok tekintete.
Egy nap hosszúlábú, vidám tekintetű, cilinderkalapos úr lépett be Boldizsár műhelyébe. Vele volt kutyája, az is hosszúlábú, mert hogy agárkutya, de az nem viselt cilindert. Fekete kabátot rendelt ez az úr, finom posztóból, és kijelentette: másnapra készen legyen ám, mert ő varázsló, és Hipphoppföldre kell utaznia!
Sejtette Boldizsár, hogy nem jó ujjat húzni egy varázslóval.Félrerakta a többi munkát és beleegyezett.
Mértéket vett a varázslóról, nekiállt az ollócsattogtatásnak.Egész éjjel dolgozott. Másnapra készen volt a kabát.A varázsló felpróbálta, hát mintha ráöntötték volna!Agara is helyeslően vakkantott.A varázsló megígérte, hogy jutalmul teljesíti Boldizsár egy kívánságát, de hozzátette: egy-kettő, ki vele mi az , mert ő siet.
- Gyermekkoromban lovagolni szerettem volna, de nem volt pénzem lovacskára - mondta a szabómester.Most talán vehetnék lovat, de ha már ilyen nagy szerencse és megtiszteltetés ért, hogy uraságod nálam rendelt kabátot és teljesíti egy kívánságom, hát azt kérem: a szelek hátán lovagolhassak.Az volna az igazi élvezet, hiszen az egyszerre lovaglás és repülés! No és így még távoli, istenhátamögötti tájakon is könnyen bemutathatom szabótudományom, utána meg gyorsan visszatérhetek.Mindenütt jó, de legjobb otthon!
A varázsló levette és tűnődőn forgatta kezében gyönyörű cilinderkalapját:
- Nem kérsz könnyű dolgot, barátom, de igazad van: aki á-t mond, mondjon bé-t is! Persze, a szelet csak úgy nyergelheted meg, csak úgy ülhetsz fel a hátára, ha megtanulod hozzá a varázsversikét.Így kezdődik: Ó, rohanó légi ló...
Nem versike volt az valójában, hanem ménkű hosszú vers.Beleizzadt Boldizsár, amíg nagynehezen megmaradt a fejében.Leírni, sajnos, nem engedte a varázsló.. Az ilyen varázsvers féltve őrzött titok.Hanem amint ott volt a vers Boldizsár fejében, rögvest kipróbálta hatóerejét.Sikerült!A szél hátán elvágtatott a falu határába, meg vissza. Bámult a bíró, amikor ezt látta, de azt hitte: a sok bortól van látomása.Nem is mert aznap többet inni egy kortyot sem, de másnap kétszeresen kárpótolta magát.
Sugárzó arccal köszönte meg Boldizsár a hihetetlen, csodálatos ajándékot. Feltarisznyált: a hamuban sült pogácsa, meg a sült libamáj mellé odatette a szabóollót, mérőszalagot, szabókrétát, és még néhány más mesterségbeli kelléket, azután a sebes szél hátán nekivágott a nagyvilágnak.
Legelőször valahonnan a magasból szerette volna nyugodtan elnézegetni a világ legszélesebb karéját, mivelhogy eddig még nem volt a falubeli toronynál magasabban.Ez a hely nem lehetett valami kis nyuszidombocska.Váltott lovakkal, azaz szelekkel feljutott a Föld legmagasabb hegyének csúcsára.
A vadul száguldó szélparipa-széltáltos otthagyta őt.Körbe is nézett onnan Boldizsár, a szabó, de mindenütt túl sok volt a felhő.Kevesebbet látott a világból mintha otthon egy vakondtúrás tetejéről kíváncsiskodott volna.A hideg viszont - báránybőr bunda ide, báránybőr bunda oda, - borzasztóan nagy volt, didergett, tüdeje meg zihált, az sem szokott hozzá ilyen fenséges magassághoz.A főbaj: ijedtében a varázsverset is elfelejtette.
Segítségért kiáltozott, de ember nem volt a közelben.Meghallotta viszont a Legnagyobb Hegy szelleme.Jött is, de fukar fickó volt: ingyen nem segített. Megalkudott Boldizsárral, hogy készít neki egy ijesztegető köpönyeget hófehér gyapjúszövetből, amiért leviszi a hegyről.Leviszi, de csak ha készen lesz a köpönyeg.
A hegy belsejében volt egy hatalmas, tátottszájú barlang.Odavitte őt a szellem. Hozta a szövetet.Csattogott a szabóolló, ki-be bújt a tű, elkészült a köpeny.A szellem elégedett volt vele, pedig szeretett kukacoskodni.Levitte Boldizsárt a hegyről és otthagyta egy síkságon, ahol mézédes narancsok nézelődtek mindenfelé.
Evett Boldizsár a narancsokból, ez segített éhségén-szomjúságán.A varázsvers azonban most sem jutott eszébe.A két becses lábán vándorolt hát tovább.Egy folyóhoz érkezett, de olyan óriásihoz, hogy annak méretét még a benne úszkáló halak is mindennap dülledt szemekkel bámulták.Boldizsár, vizisár, ezen át nem kelsz ma már!
No ha ma nem, rendben, de félő, hogy sohasem! Ördöngősen örvénylett a folyó közepe, átkeléshez semmi alkalmatosság se közel, se távol, ráadásul Boldizsár úszni sem tudott.
A szerencse mégis rátalált az ollós vitézre.Énekszó hallatszott.Ahol szól énekszó - ott ember gyanítható.Volt is.Méghozzá leány!Csodaszép, vidám leány, piros ruhában, fején virágkoszorúval.
Nem lehet más, mint a vizitündér lánya! - gondolt egyik, gyermekkorban hallott meséjére Boldizsár.Elébe sietett hát, és nagy tisztelettel meghajolt:
- Ó, Szépséges Vizitündér Királykisasszony, legyen olyan szíves és segítsen eljutnom a túlpartra!Nevem Kárász Boldizsár, de nem hal vagyok, hanem szabómester.Még úszni sem tudok! Egyébként legény vagyok, de amikor e hatalmas folyóóriásra nézek, nincs kedvem legénykedni!
Jót nevetett a leány, rögvest megtetszett neki a daliás legény.Úgy gondolta: nem kell őt oly sietősen átengedni a túlparti lányokhoz.Így szólt hát:
- Fura legény vagy te, Boldizsár!Én nem a Vizitündér lánya vagyok, így az átkeléssel még várnod kell, de az ebéddel nem muszáj, ha szereted a birkapörköltet!
Boldizsár szerette a birkapörköltet, de ha nem szerette volna is, akkor is követte volna a leányt, aki igencsak tetszett neki.No meg korgó gyomrával sem akart pörösködni birkapörkölt-ügyben!
A leány csinos házacskában lakott, kicsiben ugyan, de volt ott minden egyvándor vendégüllátásához.
Nemcsak gyönyörű volt ez a leány, de szorgalmas is.Múltak a napok.Egy szó mint száz: Kárász Boldizsár és Kökény Kamilla, - így hívták a leányt, de Millácskának becézték - egymásba szerettek.Boldizsár elmesélte élte eddigi folyását, a leány szintén.Végül Millácska így szólt:
- Tudod mit, Boldi, mondd el azt, ami a szél megnyergeléshez segítő varázsversből megmaradt a fejecskédben!Amit elfelejtettél: megpróbáljuk kitalálni vagy visszacsalogatni.
Okos ötlet volt, így is tettek.Már majdnem-majdnem visszajött a teljes szöveg, de egy sor még hiányzott, az sehogy sem akart előbújni a felejtés egérlyukából.
Ekkor azonban - honnan , honnan nem - megjelent a hosszúlábú, cilinderes varázsló, nyurgatestű agarával együtt.Az agár vakkantott, a varázsló pedig így szólt:
- Lásd be, Boldizsár, te az olló mestere-bűvésze-művésze vagy, nem a varázslásé! Ám amit két kezed a ruhaszövetekkel csinál, az is egyfajta, és korántsem lebecsülendő, földi varázslat.Segítek neked visszajutni távoli otthonodba! Vissza akarsz jutni?
- Igen... igen... de nem egyedül... - Hebegte Boldizsár nagy zavarban. Beleszerettem ebbe a leányba, az én tündérszívű, szépséges Millácskámba.Őt itt nem hagynám, tőle el nem válnék a világ minden kincséért sem!
A varázsló elmosolyodott:
- A szerelem is varázslat, egyszerre földi is, égi is. Rendben!
Füttyentett egyet.Lassú, kényelmesen ballagó szelecske jött elő a kékség tűnődő magasságából.Mintha hosszú, áttetsző fülei lettek volna...
A varázsló nevetett:
- No ez nem vágtató szélparipa, csak bandukolgató szamaracska.Üljetek fel a hátára.Ez elvisz benneteket addig a cseréptetős, muskátlivirágos ablakú házacskához, ahol elõször nyílt szét Boldizsár ollójának két szára.
Igaz, egy kis időbe beletelik...
Így is lett.Az idő most tényleg nem számított, mert a szerelmesek nem sietnek, ha együtt lehetnek, ilyekor nem számolgatnak perceket, csókokat.
Elérkezett a lakodalom ideje, folytatódott a boldogság.Az évek során öt gyermekük született: négy csinos fiú és egy bűbájos kislány.Mindegyik fiúból derék szabómester lett, csodaügyes.Bárcsak az én öltönyöm is egyikük keze alól került volna ki! Így azonban idő előtt levált a kabát egyik ujja, és a varjúval együtt mondogathattam: "Kár! Kár!" Persze a világ, sajnos, már csak ilyen: több benne a közönyös kontármarci, mint a munkáját élvező aranykezű Márton mester!Az olyan szabókirály pedig, mint Kárász Boldizsár, ritka kincs!