Kék körgallér és szitakötőszárnyak,
abroncsszoknya... hegyeskedő világnak
kis kedvence, - Kedvenccel, mélysötéttel,
nyivákoló és kényeskedő lénnyel.

Titkot őrzöl, tenyérben álom, forma,
álarc-idő, míg siklasz gondtalanba?
A Semmi-sincs ruhája lebben, Látszat,
megfoghatatlan hétköznap-vasárnap...

...de kell-e Dal a Nagy Álarcosbálban?
Egykor hittem, - bár álarcotok láttam,
és sejtettem: egy sem álarc, jaj, mégsem!
Arcotok az a Seholsincs-Egészben!

Pipiskedő cica, ezüstcsepp-ének,
abroncsszoknya, mit felhasít a Végzet...
Tudom a Nincset, - de kié a Csapda,
s ki emel elveszejtőn nagy Magasba?!

A Nagy Báltermet nézem és lenézem,
míg bánat rezzen benti csillagfényben.
Lola Úrnő, feslett álomvalóság,
mily szánandó, csip-csup cicás a Jóság!

Mily Semmi lettél Játék, s a Messzeséged
milyen könnyen eléri minden Végzet!
Jövőd: arcod riadt-álarcos arca,
s majd hull a kő szívütő pillanatra.

Ám, Te alkoss, Művész, mesélő Játék!
Nagy termeken túl ki az ki kiált még?
Csak álarc kell, csak fénybe hulló Látszat:
égi pokolnak rokokó varázslat.