Az évek összezsugorodtak,
fonnyadt szilvák egy ágon.
Arcuk ráncos.Telt édességük
többé már nem találom.

A kerítések elfutottak,
ott hívogatnak, messze.
Gyúlt harangszó szikrája hull rá
fénylátszat-fénytelenre.

Kilendül egy-egy fecskeív is
lelkemig, őszi nyárban,
s fehér kézben kékcsendű kékség:
elbóbiskolt virág van.

Elnézlek évek, ráncos arcok.
Volt-gyümölcsillat ébred.
Egy fecskeív... még egy... de késő:
izzik az alkonyég-csepp.

Szilvaszem-évek, dalok, voltak!
Mi kellett: nem kell.Mégsem.
Virág bóbiskol, kéklik meleg
kék csend fehér kezében.

Nagy tükör játszik és megmutat
szívet, sebet, tőrt, álmot, -
s ráncos gyümölcsön ősz őszi könny,
csillagmosollyal áldott.

Egy fecskeív... még egy...Késő már, -
és jobb, ha meg sem érted
szívpiros jelét, szép ég-jelét
létnek, alkonyi égnek.

(2008)