Karácsony-gyertyák égtek, égtek, égtek...
mégis sötéttel teltek meg a képek.

Intő ágak...Hullt, hullt szépség-hit szikra, -
egy-egy fénycsöpp visszanéz álmainkra?

Szemek sok ezre, mégis, van ki látja,
mint harsog távolt zsákutcák világa,

s arany kereszt, ha hivalkodón villan,
jóság-színlelő rossz szándéka itt van?

Fenyő alatt, - látom, mit dehogy látnék! -
mennyi hazugság, álszent szó-ajándék!

Mondd, mit tehetnék? Millió alakban
nem Megváltó jön: a Megválthatatlan.

Szeretetért (amelynek nem kell hála!)
csak tőr jön, amely magát szívbe mártja.

Csak bosszú jön a jótettért, de mégis
kitart egy-egy szív, amíg el nem vérzik.

Az enyém fáradt. Ablakom bezárom.
Vers-ablakomban ringj most, Csillagálom,

Álmok feletti! Piros csillagéked
egyetlen jel lesz majd a Messzeségnek,

év végi télben Karácsony-Tavasznak,
ha kitárulhat minden lélekablak:

- Jöhetsz, jöhetsz már, sohsem-volt Karácsony!
Nem jöhettél el gyenge angyalszárnyon,

s most felloboghatsz rég-vágyott szavakban, -
megváltható lett a Megválthatatlan!

Ó, karácsonyi ablakok, ti szépek!
Láttam, máglyatűz-arccal miként égtek,

titkot mint zártok, s mint hiszik: kinyittok
kíváncsiaknak hit-rejtette titkot,

s bent a Fa, álmos tündérköntösében,
manóknak, csendnek mint mesél az éjben,

s jártam a tájat már elszunnyadt hóban,
sárban is, jeget megropogtatóan,

s nem tudtam még akkor, hogy nincs Karácsony,
csak vágya jár, visz fenyőt angyalszárnyon,

képzelet jár, csizmáskandúros lépte
velem is ment fehér feketeségbe,

a Nincs-ig ment...Nem értitek, lehet, de
minden távolnál büszkébb ez a Messze,

ott, a Nincsben, hol egy világnak színt ad
szikrás könnycsepp s szemekbe néző Csillag.