Szőlőlugas aranyba tartott.
Szunnyadtak csöppnyi darázshangok,
s fehér kövön megállt egy hangya
felnagyított fénypillanatra.

Pillanatból Időre láttam
magányos, eltévedt világban,
Időre, mely könnycseppet ringat,
s elveszejti csillagainkat.

Gyík jött elő, s eltűnt a Nincsben,
hogy bőre szikrát szertehintsen,
s álomkéknek a nyári fűben
zöldről meséljen, gyönyörűen.

Alkonyra vártam: piros csendben
szívem kérje Kérlelhetetlen,
lelkem kérje dőlt égbolt-esték
lelkének hitt Lélektelenség.

Piros csend eljött, elpiroslott.
Csillag ott volt, - és mégsem volt ott.
Ál-valóság mosolygott: Látszat,
fényről lemondó önmagának.

Lugas, kert, gyík, - álomban álom,
én önmagam mégis bevárom,
letérdelhet hívő, hitetlen, -
nem isten nincs: a Nincs az Isten.

A Nincs, igen.Könnytelen könnyét,
míg csillantja látszat-öröklét,
ott van elbúsult ég-szemekben
a megértett Megérthetetlen.