Gyermekkoromról akarok írni, azaz voltaképpen nem tudom: akarok-e? Kit érdekel, hogy miként láttam a múlt egy-egy mozaikdarabkáját? Talán csak Apámat, akinek van ideje és kedve vissza-visszatekinteni és - majd egyszer - esetleg nagyobbik leányunokámat, Szilvikét is érdekelni fogja, ha el nem vezérli a sors azoktól a látszat-bűvészmutatványoktól, melyeket összefoglaló néven irodalomnak neveznek.
No, mindegy, belekezdek.A cím, persze, nem a legjobb, de egyelőre jobb nem jut eszembe.Annyi igaz: a diófák mindmáig elkísértek, máig csodálom napsütötte, illatos leveleik, hernyóra emlékeztető lehullott porzós virágaik, titokzatos termésük, amelyik úgy el tud bújni az avarban…Minden diófa - még a legcsenevészebb is - számomra egyszerre múlt, jelen, s jövőm is lenne, ha lenne még jövőm…Ám mindent elleptek már azok az őszben dióleső, csillogó szemű-tollú, félelmetesen fekete madarak, a legnagyobb igazságot rekedt hangon kiáltozók…
Újmátyásföld, Miklós utca…A házra, kertre ma is emlékszem.A kerekeskútról olyan érdekesen tekeredett le a kötél az üres vödörrel!…de gyakran nem is volt üres a vödör, a nyári melegben nagy görögdinnyét vagy söröspalackokat, szódásüveget küldtek le hűtés céljából a vizbe.Imádtam beletekinteni a mélyben levő köralakú, rovarfogó vízbe, de ezt ritkán engedték meg: féltek, hogy beleesem.A kertben diófa állt, nem olyan hatalmas, mint életem későbbi diófái, inkább csak olyan középméretű, meg néhány más gyümölcsfa, szilva, sárgabarack…Anyai nagyapám többnyire a kertben dolgozott, tyúkólat javítgatott, görbe szögeket kalapált ki egy nekem igencsak tetsző vaskockán.Ékszerész volt a szakmája, de zálogházi becsüsként dolgozott, bár azt nem tudom, hogy az én kisgyermekkoromban folyamatosan volt-e munkája, állása.
A ház úgy maradt meg emlékeimben, hogy ekkora családnak, a nagyszülőkkel együtt ötünknek, kicsi volt, kétszobás, előtérrel rendelkező konyhával.Az egyik szoba, alatta az ásott pincével, hajópadlós…ez utóbbit, így visszagondolva, a mérsékelt szegénység egyik jelének vélem.
A kertben sok virág volt, főleg rózsabokrokra és pünkösdirózsákra emlékszem.Az utca túloldalán be nem épített, fűvel benőtt telek állt, közvetlenül mellette a miénkhez hasonló /esetleg annál nagyobb?/ ház kerttel, a házban lakók úgy maradtak meg bennem mint “jó emberek”, de, hogy ténylegesen miben állt jóságuk, azt már nem tudom.
Közel volt a határ, ahol tavasszal zöld tenger hullámzott, az érő vetés, később pedig a beérett aranyló gabona varázsolt Tündérországot: a Végtelent.Írtam is erről Boldogság című versemben, meg is jelent az egyik folyóiratban, meg egy antológiában is, Apámnak, láttam, nemigen tetszett líraian tárgyilagos hangja, de nem szólt semmit.
Anyai nagyanyám büszke volt rám, elsőszülött unokájára, és nagyon szeretett.Képe élénkebben él bennem, mint Anyámé.Nem kétlem, hogy Anyám sem szeretett kevésbé, de a nagyszülők által kimutatott szeretetet más, a gyermek számára egyértelműbb, persze, a nagyszülő teheti ezt, felelőssége az unokával szemben nem akkora, mint a szülőé, emellett Anyám szeretetében volt valami éles, karddal is védeni kész szeretet, amely nem csak élesen véd, de ugyanúgy korlátoz is, és amit én is örököltem, hiába tagadnám.
Játékaim egy része ott van a fényképen Apám albumában: szőrös játékmajom, piros-lila faautó, fából készült vár, festett papírmasé katonák, melyek, ha megáztak, valódi halottak lettek, testük egy része ugyanis lemállott és előtűnt drót alapcsontvázuk, a felhúzható tank és motoros katona…Nagyra becsültem ezeket a játékokat? Nem tudom.Apám mesterien fényképezett, de szerette “beállítani” a képet, azaz a képre kerülőket ide-oda igazgatta,
átrendezte, így nem egy képén a “megrendezettség” is érezhető, bár más képei, mint például anyai nagyapámról készült egyik fotója, igen remekül sikerültek, és nem csak technikai szempontból.
“Megrendezett” kép volt az is amelyen a határban levő kis tavacskán játszom a felhúzható, vasból készült hadihajóval /ezek a játékok már önmagukban is az akkori “háborús időt”
mutatják/.A hadihajó is érdekelt, de a kis tavacska, amelyik egy mélyedésben volt, tőlünk nem messze, Újmátyásföld határában, százszorta jobban.Izgattak a vizében fel-feltűnő picike halak, a kuruttyuló békák, az olykor rejtelmesen suhogó nád, a fényekből-árnyékokból összeálló, mozgó vagy mesebeli nyugalommal rámnéző képek a víztükrön.Édenkert- gyönyörűség volt ez a tó és vidéke, de Mátyásföld népe önmagát űzte ki ebből a Paradicsomból. Node erről majd később, amikor arról írok hogyan, miért vált számomra végül egyre ellenszenvesebbé ez a gyermekkorban annyira szeretett és csodált vidék.
Igaz, életem talán első nagy “elnáspágolása” is a tóval kapcsolatos.Egy alkalommal /valószínűleg akkor már nem első alkalommal kirándultunk a tavacskához/ hirtelen futni kezdtem a szeles, engem kitárt karokkal váró Csodaország felé, de mivel a tó egy kisebb, ám azért a beleeső kisgyermek számára végzetessé válható, szakadék mélyén állt, valójában a szakadék felé.Apám néhány lépésnyire a szakadék szélétől utólért és igen elfenekelt, talán szíjjal is ütött, pedig azzal nagyon ritkán vertek meg, de lehet, hogy ekkor szíjjal nem, azzal csak máskor, néhány esetben.
Többnyire azonban inkább kényeztettek, nemegyszer gyönyörű csokoládéállatkákat kaptam,
valószinűleg a híres Stühmer /vagy Stümmer?/ cukrászati termékekhez tartoztak.Testükön szemet vídámító színes, zománcszerű burok volt /ez nem volt ehető, a csokoládé alatta lapult/.Én talán nem szívesen bontottam volna fel ezeket a vitrinbe kívánkozó csodákat, de Anyám nagy elszántsággal megtette ezt, vagy a csodaállatka leesett, megsérült, és akkor már célszerű volt felbontani.
Szegények voltunk, de nem kínzóan szegények: anyai nagyanyám, anyám ügyeskezű varrónő volt, anyai nagyapám zálogházi becsüs, apám nyomdász /emellett jogot tanult az egyetemen/,
néhány játékom, a különös csokoládéállatok, a vasárnaponként kirántott hússzeletek, csirke- combok és más jelek világosan mutatták, hogy éhezni nem éheztünk.Afféle “kedves szegénység” volt ez, amelyik messze van ugyan az igazi jóléttől, de az igazi szűkölködéstől is.
Apám, persze, biztosan sok gondot, nehézséget, bajt tudna említeni ebből az időből, de hát én arról írok amit kisgyermekként láttam-tapasztaltam.
Valószínűleg sok forrásból érezhető volt a kor társadalmi-politikai bajaiból származó feszültség is, de talán - bár ezekkel összefüggésben - olykor lényegesebbnek látszott az a feszültség, amelyik a két család - anyám és apám családja - között alakult ki /és ez valamilyen formában egészen a nagyszülők haláláig fennmaradt/.Apai nagyanyám és nagyapám ugyanis ellenezte fiuk, egyetlen gyermekük házasságát anyámmal, végül csupán beletörődtek..Megjegyzem: rossz emléket nem tudok az apai nagyszülőkkel kapcsolatban említeni, őket is szerettem, majdnem annyira,mint Anyám szüleit.
A Miklós utcai háznál a cicák tetszettek, de Lurkó, a bozontos szőrű pulikutya, nem túlságosan.Minden tiszteletet megérdemelt pedig: hűséges volt, mint szüleim elmesélték, bevásárlásnál ott ült gyerekkocsim mellett, őrködött.Neki köszönhetően a puli a család szent tabuállatává lett, mint a fáraók Egyiptomában a macska vagy, mint az indiaiaknál ma is, a tehén.Nem mertem egy rossz szót sem mondani rá, pedig ő is /mint családi utódai/ kedvessége, hűsége, okossága mellett majdnem mindig visszataszítóan piszkos, sáros volt, olykor bogáncsok tapadtak hosszú szőrére, időnként ugyan megfürdették őt egy hordóban vagy kimustrált kádban, de nemsokáig maradt tiszta. Rövidszőrű kutya talán kedvencem lett volna.
Node térjünk vissza az apai nagyszülőkhöz.Stefi Nagymama szokásai közé tartozott, hogy találkozásainknál, búcsúzásokkor fejtetőmön megcsókolt.Igen kicsi gyerekként lehet, hogy ezt jól fogadtam, de hamarosan viszolyogni kezdtem ezektől a “fejtető-pusziktól”.Azt, persze, éreztem, hogy szeretetből teszi, de mégis… /A helyzet utókomikuma, hogy én is ugyanúgy csókolgatom az unokákat, mint ő, azazhogy e sorok írásakor a már serdülgető Mátét régóta nem merem, többnyire Szilvikét sem, de már Fannykánál is kezdek erről leszokni olyan tiltakozóan kapja el fejét a kis óvodás leányka./
Apám szülei - és házasságkötéséig apám is - az újmátyásföldi kertes házban laktak, a Károly utcában.Kis ház volt ez, beüvegezett verandával, két egymásba nyíló parkettás szobával, konyhával, a konyha mellett kamrával és - úgy emlékszem - a házban fürdőszoba is volt, WC-vel.Bár ez utóbbit használták, a kert végében is fabódés árnyékszék szerénykedett /a “budi” /, fallal elválasztva a szintén fából készült szerszámoskamrától.Az üveges veranda mellett diófa álmodozott /vagy búslakodott téli estéken/, hátul, a konyha mögött, szintén volt diófa.A kertben nyaranta gyümölcs érett : meggy, szilva, sárgabarack, gyönyörű rózsabokrok, dáliák körül szorgoskodtak a méhek, de a málnás volt számomra leginkább érdekes, élményt adó.Stefi Nagymama imádott málnalekvárt, málnaszörpöt készíteni, ezekből olykor a mi családunknak is adott, valamint a frissen szedett málnából is, ilyenkor arcára kiült a nagylelkű adományozó mosolya.A konyhában rendszerint sok és igen szemtelen légy röpködött, a lámpabúráról lelógó ragasztós légypapír időnként megtelt velük.A nagyobbik szobában levő üvegvitrinben porcelánfigurák sorakoztak, meg egy színes üvegpohár, fürdőhelyi emlék.A porcelánfigurákat Stefi Nagymama kívánságomra olykor odadta nekem egy-két percre, de ebben nem volt sok köszönet, remegett, nehogy eltörjem, ez teljesen elrontotta örömöm.Meg is utáltam a porcelán csecsebecséket, kristálypoharakat, elhatároztam, ha megnövök, én ugyan nem fogok ilyesmiket tartani otthon - és e fogadalmam mindezideig be is tartottam.A Károly utcai házról egyébként verset írtam sok évvel ezelőtt, meg is jelent egy vidéki napilapban “A néném házikója” címen, persze, mint a cím is mutatja, nem ragaszkodtam túlságosan a tényekhez, versemben “biedermeier emléknek” tituláltam.
Apámtól nemrégiben tudtam meg, hogy Stefi Nagymama meglepően kevés iskolai osztályt végzett, nővérei mind tanultak, állásba mentek és az egész háztartás gondja őrá szakadt, ezért nem tanulhatott. Nos, én sohasem éreztem nála az “iskolázottság” hiányát.Kisgyermekként, persze, inkább tudat alatt, könyveltem el, hogy Stefi Nagymama igen otthonosan mozog saját kis világában.Nem volt állásban, a háztartást vezette, Kálmán Nagypapa kiemelt bérű szakmunkás volt egy pesti nyomdában, a maga helyén szinte pótolhatatlan, el tudta tartani családját. Bíró Miklós Nyomdászati lexikonja 1936-os kiadásának munkatársai között ott van
az ő neve is, de eddig nem sikerült megtalálnom benne azokat a címszavakat, amelyeknél az ő “lk” jelzése áll.
Hivatalosan Kálmán Nagypapa családja /ez alatt Őt, Stefi nagymamát és Apámat értem a Károly utcában/ “munkáscsalád” volt, de a család életkörülményei, Kálmán Nagypapa műveltsége révén szerintem - utólag mérlegelve - elérte a kispolgári lét alsó minimumát./Itt a “kispolgári” jelzőt nem abban az elmarasztaló értelemben említem, ahogy az ötvenes években és bizonyos fokig később is használatos volt!/
Stefi Nagymama gyermekkori megítélésem szerint elegánsan öltözködött, fehércsipkekesz- tyűt viselt, igen jószívű és minden tiszteletet megérdemlő anyai nagymamámhoz, a varró- nőhöz képest valóságos “lady” volt.Apám, meglehet, ezzel nem fog majd egyetérteni, de én így láttam csöpp gyermekként, sőt később is, és így látom ma is.
Stefi Nagymama sohasem politizált, ezt teljesen átengedte férjének és fiának, de egyébként ügyes módon ő irányította a család mindennapi életét, mint ahogy később Anyám is tette, feleségem pedig méltóképpen követi példájukat /más rokonokról, különböző okokból, nem kívánok nyilatkozni/.Tény, hogy a férfiak látszólagos családfősége és a feleségek tényleges hatalma általában és majdnem minden konkrét esetben hasznosnak bizonyult.
Anyai nagymamám /akit a továbbiakban nagymamának fogok említeni, hiszen így hívtuk/ és Stefi Nagymama között a béke, ha volt, csak látszólagos volt, de az évtizedek során igen sokféleképpen alakult, nyomon követésére nem vállalkozom.Nagymamám úgy érezte, hogy lenézik őt, kétségtelenül alacsonyabb fokán állt a Horthy-korszak társadalmi ranglétráján, mint Stefi Nagymama /ezt csöpp gyermekként is éreztem, ha így nem is fogalmaztam meg magamnak/.”Azzal kérkedik, hogy egyik rokona bárónő volt, persze, lehet, hogy csak bárónőnél szolgált” - jegyezte meg nagymamám egyik alkalommal Stefi Nagymamáról. Engem érdekelni kezdett ez a rokon, de nem mertem szüleimnél rákérdezni, nagymamám pedig, mint szavaiból kiderült, ennél többet nem is tudott róla.
Boldog voltam-e a Miklós utcai házban? Talán lehettem volna, annyi bizonyos csak, hogy ezt a házat, kertet éreztem először és utoljára valamennyire enyémnek is.A továbbiakban minden csak ideiglenes volt és - mint minden ideiglenes - többé-kevésbé idegen.A szülők, tudom, más hittek nézeteimről, de egy szülő sem lát bele teljesen gyermeke lelkébe.
A vég pedig nagyonis közeledett.A Miklós utcai ház alatt pince volt, szűk pince, szögben ránehezedő, felhajtható faajtóval - erre jól emlékszem.Ha felhangzott a rádióban a légiriadó, a “FIGYELEM! LÉGIVESZÉLY!” , amely után gyorsan néhány földrajzi nevet említettek /köztük volt a BÁCSKA, BAJA/, ajánlatos volt lesietni a pincébe, mert máris hullottak a bombák.Jó párszor nem történt semmi /mármint Mátyásföld felett/, egy alkalommal azonban a közeli repülőgépgyár volt a célpont.A brit pilóták kicsit elvétették a célt, a gyár nem is kapott a bombákból vagy csak jelentéktelen mértékű kárt szenvedett, az “égi áldás” a lakótelepre hullott.Az egyik bomba rombadöntötte felettünk a házat.Ha pont a pince fölé esik mindnyájan ottmaradunk /apám kivételével, aki ekkor nem volt otthon, tőle tudom, hogy a két szomszéddal együtt kilencen szorongtunk az igen szűk helyen/, de így a légnyomás csak a pinceajtót szakította le, megforgatta, visszacsapta.Mi sértetlenül másztunk ki a pincéből.Nagy volt a világosság: a viszonylag terebélyes diófa kidőlt.
Életbenmaradásunk szerencse volt, hajléktalanná válásunk szerencsétlenség. /Az 1990-es Antall József orvostörténész bácsi szerint ekkor minket nem ért kárpótolandó kár, amiből kitűnik milyen nagy ész lesz egy orvostörténész, ha miniszterelnököt csinálnak belőle…/
A közeli falucskában, Csömörön béreltünk házat.Apám szerint néhány hétig voltunk ott, nekem emlék szempontjából csak egyetlen nap maradt meg.Lázálombeli nap.Fehérre meszelt falú ház előtt ülünk a kispadon.Nagyanyám érzelmekre, könnyekre hajló asszony volt, a bajokban mégis erős, határozott.Most csüggedten, fáradtan üldögél.Alkonyodik. Besötétedik.A felnőttek azt hitték: Csömört nem fogják bombázni, “stratégiai fontosságú célpont” hiányában.Rosszul hitték.Az éjszakában fények villannak, én is látom a “primitiv tüzijátékot” /talán egy ablakból?/.A félelem kiváncsisággal elegyedik.
Csömörről különös helyre vitt bennünket a sors: a főváros közelébe, a zsíroshegyi túristaházba.Apám jól emlékszik rá hogyan, de én most csak gyermekkori emlékeimre térek ki.Pompás hely volt: virágos rétekkel, titokzatos fenyőerdőkkel, az égbolt kékjén olykor fecskék vitorláztak el, hegyek, álmok, madárhangok, gombászások /vargánya, fenyőgomba, nagy őzlábgomba, csiperkegomba, ehető piros galambgomba/, ízletes gombapörkölt, rántott gomba…Imádtam Zsiroshegyet és környékét, de, sajnos, egyik lábamon a térdkalács alatt seb keletkezett, elfertőződött, tályog alakult ki./Ilyen gennyedések akkoriban gyakran végzetessé váltak vagy amputálni kellett a lábat, mivel igen nehéz volt penicillinhez, szulfonamidhoz jutni./ A tályog felfakadt, de nehezen gyógyult a seb, minden kötözésnél csillagokat láttam a fájdalomtól.Végül nagyanyám /vagy anyám?/ jó tanácsot kapott valakitől /tréfásan szólva egy akkori okos “természetgyógyásztól”/: tegyen paradicsomszeleteket a sebre.A paradicsom - igazolt tény - valóban tartalmaz baktérium elleni anyagot és savanyú vegyhatása is ily módon hat.A paradicsomszeletek marták a sebet, minden kötözésnél kiabáltam a fájdalomtól, de végül , hála a paradicsomszeletek kínzókúrájának, meggyógyultam.
Időközben lakásgondunk megoldódott, ráadásul igen kedvezően. Visszatérhettünk Mátyás- földre.Római katolikus vallású nagyanyám ugyanis már előzőleg jó barátságban volt egy gazdag zsidó gyáros feleségével, valószínűleg ruhát varrt neki, így kezdődött ismeretségük. Kartal Emil bácsi felesége volt ő, Erzsike néninek szólítottuk.
Amikor Erzsike néninek fel kellett varrni ruhájára a sárga csillagot igen meglepődött, hogy nagyanyám ezt követően is bátran, barátságosan beszélget vele.Kartaléknak volt egy lakásuk az Alkotmány utcában, nagy lakás, cseléddel, Ómátyásföldön, a Kossuth Lajos utcában pedig hatalmas nyaralójuk, nagy kerttel, idényekre szolgaszemélyzettel.A villát, a benne levő nagy értékű festményekkel, mint zsidóvagyont zárolták, lepecsételték, de Kartalékat joggal izgatta: nem tűnik-e el a sok érték valamilyen módon.Elintézte hát, - persze, mindezt csak Apám elbeszéléséből tudom, illetve nagyanyám is említette gyermekkoromban - hogy a főjegyző a villát, mint kibombázott családnak, nekünk utalja ki.
A Kossuth Lajos utcai ház, kert kitűnő illusztrációt adhatott volna Marx A TŐKE c. művének valamiféle népszerű kiadásához, persze , a kizsákmányolás eredményét illetően a tőkés oldalon.Ámuló szemmel néztem a hatalmas kertet, a sorakozó díszfákat, díszbokrokat, a gondozott kavicsos sétautakat, az óriási szobákat, az ólomkeretbe foglalt színes üvegmozai- kokkal ékes verandaablakokat, a pazar antik bútorokat, gyönyörű szőnyegeket, az íróasztalt teljes felszereléssel /műremek tintatartó, tollkészlet stb/, az elefántcsontból készült
tárgyakat, a biliárdasztalt a hozzávaló dákókkal, golyókkal…Az alagsorban is számos helyiség volt, ezek később kissé nedvesnek bizonyultak, itt dolgozott annak idején a szolgaszemélyzet és küldte fel tálalóliften az elkészített ételeket.
Nekünk nem volt pénzünk kertészre, minket ellátó szolgákra, akik Kartal úrék Tündér- tanyájának folyamatos fennmaradását biztosították volna.Meg is ártott ez erősen e Tündértanyának, bár lehet, hogy a benne munkálkodó két ördögöcske sokkal több kárt tett, mint a szolgasereg hiánya.Node erről majd később, az “önkritika” korszakában…
A Kossuth Lajos utcai ház kertjében is voltak diófák, az utca felől nézve jobboldalon, mértani alakzatban, négy is, de nem ám kispolgári méretűek, hanem nagypolgárian hatalmasak.
Ősszel, ha feltámadt a szél, potyogott a dió és olykor úgy, de úgy elbújt, hogy egyet-egyet csak most találok meg álommesémben!
A háborús események miatt nehezen indult meg az iskolai tanítás, amit én korántsem bántam, de apám igen.Nem tudom pontosan, már a Kossuth Lajos utcába költözésünk előtt történt-e vagy még előbb, de tény: apám megbeszélte Novák tanító úrral, hogy engem a lakásán, más gyerekekkel együtt, kicsit rászoktat az olvasásra, betűvetésre.Innen származik egy kitörölhetetlen emlékképem: Novák tanító úr lakásán vagyunk, leendő osztálytársammal, Berdó Karcsival.Novák tanító úr egyszerre szappanozza az arcát borotválkozásra és oktat minket.A szóböngészés Berdó Karcsinak megy jobban, a családias hangulatnak hirtelen vége lesz, Novák tanító úr elvörösödik a dühtől, Karcsira mutat és szinte önkívületben ordítja fülembe:
- LEPIPÁL, ÉRTED, LEPIPÁL!!
A megszégyenítés mély nyomot hagyott bennem, nem tudom miért tette ezt velem a tanító, így akarta megszolgálni amit apám adott neki tanításáért, esetleg keveselte azt, vagy pedig Karcsi apjának akart hízelegni valamiért? Karcsi is, apja is, a közismert mátyásföldi kisiparos, vörös hajú volt és - a történtek ellenére - később inkább együttéreztem Karcsival, ha őt az ostoba mondókával /”Veres kutya, veres ló, veres ember egy se jó!”/ csúfolták.Indulatos gyerek volt Karcsi, de kevés nézeteltérésem volt vele a továbbiakban, hogy lepipált-e azt nem tudom.Én sohasem pipáltam le őt, mivel sohasem dohányoztam. Különben már eltávozott szegény ebből az árnyékvilágból.
Közeledett a front, jöttek a német katonák, néhányat nálunk is elszállásoltak.Valójában egyetlen emlékem sincs róluk, apám szerint, aki a beszállásolt tiszttel németül beszélgetett, az illető igen szomorú volt, elmesélte, hogy civilben mérnök és nem csak Hitlernek, úgy érzi neki is hamarosan vége.Ezt a háborút ők már elvesztették.
Továbbmentek a németek, jöttek az “oroszok” /vagyis a szovjet csapatok, tagjai korántsem voltak mind oroszok, de oroszul beszéltek/.Róluk igen sok gyermekkori emlékem van.A nevekre már többnyire nem emlékszem, de tetteikre igen.Egyiktől félni kellett, nőkre, jobb esetben csak zseb- és karórákra, meg más földi javakra vadászott, a másiktól viszont kockacukrot, érdekes külsejű, kissé savanykás ízű katonakenyeret kaptunk.
A szovjet katonák többnyire kedvesek voltak hozzánk, gyerekekhez.Még vörös csillaggal ékesített katonasapkát is ajándékoztak nekünk.Én pedig mélyen együttéreztem azzal a Misával /vagy Ivánnal?/, aki egy alkalommal tekintélyes mennyiségű “zabrált” órát szedett elő, bicskájával lepattintotta hátsó fedelüket, megbűvölten nézte a feltáruló kis forgó kerékvilágokat, egy-egy feleslegesnek ítélt kereket itt-ott eltávolított, de azután e mechanikai szerkezetek összerakásában nem bizonyult ügyesebbnek, mint jónéhány évvel később én /igaz, nem zabrált, hanem születésnapomra kapott/ karórámnál.Ő azonban nem idegesítette fel magát, mint az utóbbi esetben én tettem: az ideiglenesen “kaput”-ot mondó órákat filozófikus nyugalommal kendőre öntötte, a kendőt összecsomózta és hátizsákjába helyezte.
A másik szovjet katonát, aki nagymamánk “vájling”-jába /hirtelenében nem tudom e füles edény tisztességes magyar nevét/ nagy tömeg aprócska halat öntött, iszonyú módon irigyeltem.Kiderült, ezeket kézigránáttal halászta ki a Dunából, a világ legnagyszerűbb halászatával: a vízbe dobott, felrobbanó kézigránáttól tömegével jövögettek fel a döglött vagy dögledező halacskák. Hű, ha én is e kézigránátos módszerrel halászhatnék! - gondoltam.
Találkoztunk a szovjet katonák között igen félelmetessel is, a Rémmel, aki meglátogatott bennünket föld alatti rezidenciánkban /a szuterénhelyiségekben/ - fosztogatás céljából.Úgy emlékszem akkor kapott is órát, de azután később /második alkalommal?/ rajtavesztett.
Nálánál magasabb /tiszti?/ rangú szovjet katona tudomására jutott a dolog, aki a Rém várható eljövetelének idején lesbenállt.Nem várt hiába.Amikor a Rém elé lépett, az olyan rémesen megrémült, ahogy egy Rémtől nem is illdomos, a lépcsőn négykézlábas sietséggel menekült felfelé.Többet nem jelentkezett, elrémült a háztól.
A fosztogatások, nőkkel szembeni atrocitások hátterében többek között az állt /és ezt már akkor, gyerekként, is megtudtam/, hogy a Vörös Hadseregbe közönséges bűnözöket is besoroztak a börtönökből, ha vállalták a harcot “hazájuk védelmében”.Nyilván voltak közöttük, akik tényleg “megemberelték magukat”, igyekeztek bűneiket ily módon jóvátenni, de mások - érthető módon - nem tudtak szabadulni “régi önmaguktól”.Nagymamám mesélte /akkor!/, hogy utcánkban, a Kossuth Lajos utcában, az egyik fosztogató katonára a megkárosított helybeli lakos a szembejövő szovjet tisztnél panaszkodni kezdett.Az mindent megértett, nem sokat teketóriázott, elővette pisztolyát és a fosztogatót ott helyben lelőtte.A jólelkű panaszkodót ez igen megrázta, ő ugyanis csak elrablott értékeit szerette volna visszakapni, dehogy kívánta a fiatal katona halálát! Ha tudta volna, hogy ez lesz belőle, nem is panaszkodott volna!
Rendszerint azonnali halál várt a nőket megerőszakoló szovjet katonákra is, ha a dolog parancsnokaik tudomására jutott./Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy e gyermekkori élményeket nem azért említem, mintha az 1989-es fordulattal létrejött hazai ellenforradalmi rendszer hazugságáradatával bármily csekély mértékben is azonosulnék.Nevetséges mennyire “feledésbe kezd merülni”, hogy 1. Magyarország támadta meg a Szovjetúniót, nem pedig fordítva, 2. a német és magyar csapatok nem liliomot árultak a megszállt szovjet területeken, hanem éppen ellenkezőleg, 3. a Vörös Hadsereg magyar földön ellenségeit üldözte és sok katonát hagyott a “Piros fejfák” alatt, 4. a Horthy-korszak, minden becsületes ember által mélyen elítélendő, diktatúrájából egy szociális érzésű, igazságosabb, a későbbi bűnök, hibák ellenére is erkölcsileg magasabb rendű társadalom megteremtéséhez a szovjet csapatok jelenléte alapvető biztosítékul szolgált./
Node, térjünk vissza a gyermekkori emlékekhez, habár valamelyest így is ezeknél vagyunk, mert az említettektől, a kiéleződő politikai küzdelmekben, hangos lett az ország.
Adósságom, hogy Péter öcsém születéséről mindeddig szemérmesen hallgattam.Nem véletlenül.Anyám ugyan büszkén mutogatta nekem újszülött testvérkém, lelkesedése azonban rám nem ragadt át.A szülő nem számol azzal /vagy nem számol eléggé/, hogy a kisgyermek nem csupán érzelemdúsan romantikus, hanem egyúttal nagy realista is.Tudja: a megszületett testvér néhány évig csak kárt, hátrányokat jelent számára, az az idő pedig távolinak tűnik,
ahol a testvér haszna kezdődik, - játszani lehet vele.Mindezek miatt öcsém születését nem is tudom megfelelő környezetbe helyezni, persze, ha az Apám által készített fényképeket nézegetném, sok minden eszembe jutna, de én most - részben lustaságból - “spontánul jelentkező” emlékeim írom.
Előzetesen, Péter öcsém megnyugtatására, annyit: iskolai magaviseletünk érdemjegyei úgyis kiderülnek bizonyítványainkból, otthoni gyermekkori magaviseletét pedig jelesre /ötösre/ értékelem, sajátomét viszont csak közepesre /hármasra/.Ezt a “sommás” megállapítást később fogom indokolni.
Időközben a Kossuth Lajos utcai villából néhány hétre egy Baross Gábor utcai kétszintes ház emeletére költöztünk, a villába ugyanis a helyi szovjet parancsnokságot telepítették.Apámtól tudom, hogy a Baross Gábor utcai ház felső emeletét Kálmán Nagypapa segítségével kaptuk meg, a házat ugyanis a Szociáldemokrata Pártnak utalták ki, ő pedig a párt helyi elnöke lett.
Kálmán Nagypapa politikai szereplése gyermekkorom jól visszahozható emléke.Tekintélye nyilvánvaló volt és ő szemmel láthatóan élvezte ezt.
A Baross utcai ház kertjének végében kis szódavízkészítő üzem /”szikvízgyár”/ volt, időnként lovaskocsik vitték a megtöltött és hozták az üres üvegeket.Engem nagyon érdekelt miként készítik a szódavizet, megbámultam kedvenc fémemből, a vörösrézből készült csöveket, egyet s mást kilestem, de szüleim nemigen engedtek az üzem közelébe /”Hátha felrobban ott valami és megsérül a gyerek!”/.
A pártok tagsága - mindegyiké - rohamosan nőtt.A baloldaliak nagyrésze, illetve mindazok, akik többé-kevésbé egyetértettek egy, a réginél “demokratikusabb” Magyarországgal, de a kommunistáktól visszariadtak, a Horthy-korszakban viszont sokkal “jámborabban” viselkedő szociáldemokratákat még el tudták viselni, a Szociáldemokrata Pártba léptek be, ott kezdték meg építgetni kis karrierjüket vagy kerestek védelmet a bekövetkező változásokban.Kálmán Nagypapa, a nyomdász, a régi szociáldemokrata és szakszervezeti tag, akit jól ismertek Mátyásföldön becsületességéről, megbízhatóságáról, hihetetlenül jó cégér volt a Szociáldemokrata Pártnak /így éreztem-gondoltam akkor, persze, nem ilyen szabatos fogalmazásban - és így látom ma is/.
Ebben az időben találkoztam egy kedves /szüleim szerint “bolond” , tényleg, eléggé mókásan-bohócosan viselkedő nénivel/, aki játszószobát akart berendezni a gyerekeknek /talán éppen a Baross Gábor utcai házban?/ és játékokat is gyűjtött nekik, mintha egy-két foglalkozást is tartott volna /talán óvónő volt?/.Tőle tanultam a kézzel is mutogatós mondókát:
“LASSAN FOROG A KERÉK, MERT A VIZE NEM ELÉG. GYORSAN FOROG A KERÉK, MERT A VIZE MÁR ELÉG.”
Életem első “politikai afférja” is a Baross Gábor utcai házhoz kötődik.Egy nagyszájú és valószínűleg ízléstelenül öltözködő néni valamiféle tisztséghez jutott a helyi szociál- demokrata pártban, de ostobasága miatt a pártnak nem volt éppen jó reklám.A gyűlések a földszinti teremben voltak ugyan, de nálunk is, az emeleten, egymást érték a szűkebb körű megbeszélések.Szüleim és barátaik, már lakásunkban, a nénit - háta mögött - szellemesen gúnyolták, nekem, az élénken fülelőnek megjegyzéseik annyira tetszettek, hogy a néniről gúnyképet festettem, gyengébbek kedvéért nevét és az egyik őt becsmérlő szót is ráírtam, majd a házban valahol /félő, hogy éppen a párthelyiség ajtajára/ kifüggesztettem.Amikor szüleim észrevették, igen megriadtak, mert nem kívántak maguknak feleslegesen ellenséget szerezni.Engem, a “bűnöst”, annyira megszidtak, hogy a szégyenérzet mindmáig megmaradt bennem, arra nem elékszem, hogy meg is vertek volna.A festményt egyébként valószinűleg senki sem látta, esetleg a házmester /házgondnok?/, attól meg szüleim nem tartottak.
Továbbment a fronttal a helyi szovjet parancsnokság, visszaköltözhettünk a nagy Kossuth Lajos utcai villába.Stefi Nagymama kivételével, aki politikai ténykedését illetően megelégedett a Károly utcai házban Kálmán Nagypapa mellett elfoglalt kulcspozíciójával, a két család minden felnőtt tagja /nagyszülők, szülők/ valamilyen tekintélyes tisztséghez jutott a helyi “nagypolitikai” életben.Mind szerepelnek a “Budapesti közéleti névmutató 1945 - 1950” I. vagy II. kötetében /Szántó Ferenc kiadása, Budapest, 1988/, e könyveket én fedeztem fel és mindegyikből ajándékoztam szüleimnek.Anyám az MNDSZ /Magyar Nők Demokratikus Szövetsége/ mátyásföldi szervezetének elnöke lett, ezáltal nem csupán előrelépett a társadalmi ranglétrán /ezt már Apámmal kötött házasságakor megtette/, hanem egyenesen e ranglétra elejére ugrott.Az MNDSZ igen sok mindent szervezett, örökké előttem van amint egyik rendezvényükön /a kiserdőben, azaz a mátyásföldi parkban, ahová később a katonai középiskola, majd 1956 után az “orosz laktanya” települt/ élvezettel iszom az “ingyenkakaót” és a hozzá járó cukrozott brióst /bár a gyomrom sohasem volt istenem/.
Anyám MNDSZ elnöknői tekintélyének fényéből még rám, az általános iskolai nebulóra /és minden bizonnyal öcsémre is/ jutott.
Én a Gyermekkori diófák-ban nem családtörténetet írok, hanem emlékeim visszahulló mozaikdarabkáit gyűjtögetem - és e mozaikdarabkáknak nem mindig találom meg megfelelő időbeli helyét.Pontos, “tudományos alaposságú” családtörténetünket Apám készítette el.Én csak átfutottam ezt a kéziratot, de - szép, nem szép - megijedtem attól mennyiféle forrásból folyt vér a Lelkesek ereibe /és így az enyémbe is/.Ám, ha meggondoljuk, szégyenkezni kellene azért, hogy Apámat talán a keresztény /római katolikus/ és zsidó ősök együttesen mentették meg a Don-kanyartól /és esetleg a pusztulástól/? Apám egyrészt nem volt zsidónak minősített, hanem “hivatalosan” keresztény /”rendben voltak a papírjai”/, másrészt viszont a távolabbi zsidő ősök miatt a Horthy-korszak hierarchiája nem akarta, hogy tisztiiskolát végzett Apámból tartalékos tiszt legyen /így megmaradt hadapród őrmesternek, ha behívják, mint osztályelsőt a tartalékos tiszti iskolán, azonnal hadnagynak kellett volna kinevezni/.
A látszólag egyszerű “zsidókérdés” azonban valójában korántsem egyszerű, én anyai nagymamám álláspontján vagyok.Mi ez az álláspont? Majd megírom, érzékeltetem később, másutt, talán a Gyermekkori diófák folytatásában.Itt most hadd jajduljon fel a fájdalom: apám gyönyörű, ezüst díszbojtos tiszthelyettesi kardja veszendőbe ment és ebben valószínűleg
én, a “tékozló fiú”, vagyok a főbűnös.A “kincset érő” kard elvált hüvelyétől, ami minden összetartozó tárgynál homlokráncolásra ad okot, egyik itt volt, másik ott, nehezen találtak egymásra, végül az udvaron felejtett kard rozsdás lett, a pompás “parádésfegyver” eltűnt a múltban.Apám remek bajonettjével sokáig vájtam /vájattam öcsémmel/ a földet, de azt is utólérte méltatlan sorsa.
Ne gondolja senki, hogy ezek a “tékozlások, pazarlások” mosolyogni való, ártatlan gyermeki hibákként értékelendők, - későbbi, nagy horderejű veszteségek baljós előjelei voltak…mint ahogy a Diófa Ajándéka, az igazi pisztoly sorsa is ilyennek tekinthető.
Hatlövetű forgópisztoly volt, nyelének vaskeretét két oldalról remekdíszű elefántcsont lapok fedték, ezeket középen csavar tarotta össze.Az utca felöl nézve a baloldali hátsó diófa alatt találtam.Nyilvánvaló volt, hogy amikor az orosz katona a tábori telefon huzalját vezette a fán,
zsebéből kicsúszhatott a kitudjahol zsákmányolt “burzsuj” pisztoly.A zsebből való kicsúsz- tatásban valószínűleg a diófa érdeme említhető első helyen /vastag törzsére mi, gyerekek, fel sem tudtunk mászni/, de lehet, hogy az orosz katonanadrág, meg némi vodka is besegített.
Meglepetést okozott számomra, hogy szüleim hozzájárultak: megtarthatom a pisztolyt, ha 1. senkinek sem mutatom meg, 2. mindent megeszek, amit elém tesznek. Utóbbi bizonyítását rögvest el is kellett kezdenem.Hányingerrel küszködően, könnyes szemekkel ettem leginkább gyűlölt ételem: a salátafőzeléket.A kínoktól egy idő után megbízható, de most kissé késlkedő szövetségesem, jószívű nagymamám mentett meg.
A pisztolyhoz töltényem, persze, nem volt, és így, tölténytelenül, egy idő után unalmassá vált.
Először az elefántcsont lapokat szereltem le róla, ami mindmáig szégyellni való balgaság, hiszen mi a csudának szerelget az, aki oly kevéssé ért a szereléshez, mint én? Az elefántcsontlap-veszteséget a leegyszerűsödött pisztoly még talán kiheverte volna, de hamarosan forgó dobtárát is kiszereltem és “kutyaként” cukorspárgán magam után húztam, sétáltattam.Közben a pisztoly másik része elveszett, erre bánatomban elhajítottam a “kutyát”
/a forgódobot/, ezt követően megkerült a pisztoly /rozsdásan/, viszont mit ért forgódob nélkül?
Öcsémenek a pisztolyból nem sok haszna volt, mert alig-alig adtam neki oda, hamarosan pedig kára, mert a fegyver balsorsáért, merőben igazságtalanul, őt is hibáztattam, sőt, úgy emlékszem, idegességemben kisebb mértékben meg is vertem, miközben teljesen világos volt előttem, hogy eljárásom minden erkölcsi alapot nélkülöz.Ez egyúttal nekem, aki vertem, lelki fájdalmat, lelkismeretfurdalást okozott.Az is igaz: elkeseredésemben saját magam is jól felpofoztam, hogy tanuljak a pisztoly-ügyből ésszerűséget.Ám az ember nem tanul egykönnyen saját balgaságaiból…
Mi, gyerekek, szintén résztvettünk a “koalíciós idők” politikai küzdelmeiben, de egyelőre a játék szintjén.Párthelyiségünket a ház jobboldalán, az utcára néző szuterénhelyiségben rendeztük be.Dekorációs és reklámanyag bőven akadt, a Szabad Száj c. vicclapból is szereztünk példányokat.Játékállataink egymás után léptek be valamelyik pártba.Magamat a legtekintélyesebb párt elnökévé választattam /de arra nem emlékszem, hogy ez az Erdei Szociáldemokrata Párt vagy az Erdei Kommunista Párt volt-e/.Öcsémnek ugyanitt jutott kisebb, de nem jelentéktelen funkció, hiszen azért, gondoltam, elvégre mégiscsak a “családhoz tartozik”.A nagy sárga mackó, aki ábrázatán illegális borotválás nyomait viselte, szintén tekintélyes politikus lett a baloldalon.
Kartal Emil Bácsi és felesége időnként meglátogattak bennünket és tapintatosan számba vették házukban maradt értékes vagyontárgyaikat.Emil bácsi pesti gyárában péküzemek számára készítettek kelesztőanyagokat.A nagy ház padlásán egyszer meg is találtam nyomtatott reklámcéduláit: “JÓ PÉK A KENYERET HÓPEHELLYEL, PORZÓVAL…”, a cédulán levő második sort, sajnos, elfelejtettem, de azt szögezte le, hogy nemtudoménmilyét nemtudoménmivel készíti, mármint a jó pék /persze, ezt a nemtudoménmit is Emil bácsi gyárában állították elő/.A két sor nem rímelt ugyan, de majdnem versként hatott.
Emil bácsi tanult gyáros volt, egyetemi diplomával, valamiféle közgazdasági szakon végezhetett, mert évek múltán egyik cikkéből különlenyomatokat találtam a pincében, ezekből tudtam meg, hogy “tanácsos”, de arra már nem emlékszem, hogy “cs.és kir. tanácsos” volt-e.Tudományos közleménye egyébként a magyar gabonaforgalommal foglalkozott, számomra akkor elég unalmasnak tűnt. Munkásságának e nyomtatott termékét
begyújtáshoz elhasználtuk, de a nagy könyvtárakban, gondolom, ma is megtalálhatja, akit érdekel.
A politikai küzdelmek az államosítások idején igen hevessé váltak.Jellemző kis epizód ebből az időből: Anyámnak nézeteltérése támadt a villamoson egy ismeretlen hölggyel az ülőhely miatt, mire az illető anyámat iszonyú dühösen “lepiszkoskommunistázta”.A dolgot igen helytelenítettem, mert Anyám nemhogy piszkos nem volt, hanem a tisztaságot igen szerette /és nálam olykor túlzásba is vitte ezt a tisztaságszeretetet/, továbbá a hölgy szóváltásuk előtt nem tájékozódott Anyám politikai nézeteiről.
Az osztályharc élesedése nem sok jót ígért Emil Bácsiéknak.Életüket ugyan ideiglenesen Horthy, majd véglegesen a szovjet Vörös Hadsereg megmentette /mellesleg azonban a budapesti zsidóság bajba jutását is részben Horthyéknak köszönheti, a “lovastengerész” társaságának kebelén keltek ki a nyilas kígyótojások/, viszont gyáruk, villájuk elvételéért /államosításáért/ már az “új rendszert” okolhatták.”Ha gyárukat lebombázzák, vagyonukat elvesztik, talán most belenyugodnának a változásokba” - jegyezte meg róluk akkortájt Anyám.Emil Bácsiék a reakciósok jellegzetes vonásait mutogatták számomra, így vettek részt - akaratlanul - politikai oktatásomban, szemléltetést nyújtva arról milyen is egy “igazi” reakciós.Mégsem haragudtam rájuk, még Rákosi Elvtárs hű vörösnyakkendős úttörőjeként sem, mert belegondoltam: ha tőlem ennyi mindent elvettek volna, vajon lelkesednék-e azért a rendszerért?
Emil Bácsit gyárának államosítása úgy megviselte, hogy elmegyógyászati /ideggyógyászati?/ kezelésre járt, bár - szerintem - kidobott pénz volt ez.Orvosa elmagyarázta neki, hogy a rendszer nem fog megváltozni, bele kell törődnie veszteségeibe.A nép demokrácia egyébként hamarosan “dolgozó embert” faragott Emil Bácsiból, aki némi büszkeséggel mutogatta nekünk egyszerű kézieszközével otthon előállított gyönyörű, színes sáljait, ezek eladásából gondolta kedvezőtlenül megváltozott anyagi helyzetének javítását.Jól gondolta-e? Nem tudom. Emil Bácsiék, a “megvetendő kizsákmányolók” nézeteit, természetesen, elítéltem ugyan /ezt az ítéletet a kapott csokoládé, sütemény sem enyhítette, mert engem nem lehet megvesztegetni!/, ma viszont olykor-olykor már szinte úgy gondolok rájuk, mintha távoli rokonaink lettek volna.
Miként éldegéltünk a Kossuth Lajos utcai házban mi, gyerekek? Az ostrom alatti és közvetlenül utáni időkben szűkiben voltunk az élelemnek, mint akkor a városi lakosság túlnyomó többsége, de visszaemlékezésem szerint éhhalál azért nem fenyegetett bennünket. Ezidőtájt sokszor volt bableves, babfőzelék, de - paradox módon - nemhogy megutáltam volna, megszerettem a babból készült ételeket.A kukoricalisztből sütött “prósza”
viszont ellenkező irányú karriert futott be, eleinte, sok lekvárral, kibírható volt, de hamar megutáltam.A cukros vízben főzött kukoricaszemek ínyencfalatoknak számítottak, de hamar elfogyott a cukor. Anyám és Nagymamám tepsikben búzát csíráztatott, ezek aljáról nyerték nagynehezen az édeskés, barna színű “kulimászt” /a melaszt/, ez pótolgatta a cukrot, kevés
sikerrel.Amikor megindult a vonatközlekedés vidékre, ruhákért, cipőkért, ágyterítőkért, paplanhuzatokért, evőeszközökért cserébe szalonnát, sonkát, kolbászt lehetett szerezni, meg hatalmas, pompás parasztkenyereket, csak ki kellett bírni a testet-lelket meggyötrő utazást a hihetetlenül túlzsúfolt vonatokon.Egy ilyen “faluzás” során, már visszafelé, nagymamámtól barátnője ellopta az egyik csomagot.A dologra “közvetett bizonyítékok” révén fény derült, nagymamám soha többé nem állt szóba az illetővel.
A család élelmezése a Kommunista Párt vezetésével megteremtett “jó forint” után lassanként javult, az is segített, hogy állatokat tartottunk, az előkelő villához nem illő disznókat, tyúko- kat, időnként kacsákat, libákat is, egy ideig még a “szegény ember tehene”, a kecske is ezen állatsereglethez tartozott.A kecske Muci névre hallgatott vagy éppen nem hallgatott.Sajnos, tejét - szaga miatt - utáltam, levágása után húsából nem ettem, mert sajnáltam a jámbort /és a hús is kecskeszagú volt/, végül pedig a kecskebőrből készült ágyelőtét okozott bosszúságot, amikor - és nem csak az ágy előtt! - hullatni kezdte hosszú, fehér, undorító szőrét.
Az állatokkal mi, gyerekek, számos tudományos kisérletet végeztünk. “Buta-e a liba?” tettük fel a kérdést, majd a libáknak érett szedret vagy főtt kukoricaszemeket dobáltunk és futni kezdtünk a ház körül.A libák nagy lelkesedéssel futottak utánunk, pedig táplálásukat rögvest beszüntettük és emiatt egy értelmesebb állat, mint például pulikutyánk, kedvenc cicánkat nem is említve, régen faképnél hagyott volna bennünket, de a libák csak futottak, futottak utánunk a ház körül…míg végül már nem futottak, hanem csak pörögtek-forogtak, kiszédültek, leszé- dültek a fűre.Hamarosan jött apánk, nem a Nobel díj igéretével, hanem tettünkre csattanós válaszokkal. E végszóra nem került volna sor, ha a libák némán futnak utánunk a ház körül, nem pedig fülsiketítő gágogással, de hát ebből is látszik milyen buta liba a liba, milyen ostobán gágogó nyáj volt ez, majdnem annyira ostoba, mint egy-egy embernyájacska.
A “Visít-e a disznó, ha éretlen almával dobják meg az orrát?” kérdés sem annyira osztatlan lelkesedést, mint osztogatott pofonokat eredményezett.A libatömés megrázó látványánál viszont mélyen együttéreztem a hízásra ítélt kétlábúakkal, - talán azért is, mert engem szintén hízásra ítéltek…
Péter öcsém és én gyermekkorban nagyon különböztünk egymástól.Először is: ő jóltáplált volt /de nem kövér!/, én viszont nagyon sovány /indián nevem ezért lett “Zörgőcsont”/.
Anyám és a minket nem túl gyakran meglátogató Stefi Nagymama öcsém “jó kis húsikájába” legfeljebb egyszer csípett bele, de engem gyakran, aggódalmasan megtekintgettek-megtapogattak, olyan tapogatással, amelyből érződött ugyan a szeretet, de volt valami a híres “Jancsi és Juliska” című mese mézeskalácsházikó-tulajdonosának, a “koros negatív hősnő”-nek tapintásából, tekintetéből is.Rám vonatkozó jelszavaikra, melyek messze túlharsogták az akkori hevesen agitatív jelszavakat is, jól emlékszem: “Hálni jár belé a lélek!”, “Ameddig ezt meg nem eszed, nem mehetsz sehová!”, “Ha szeretsz, megeszed!”, “Nem eszik ez a gyerek!”, “Ezt, angyalom, muszáj megenned!”, “Na, edd meg már, ne vacakolj!”.
“Hát így szeretsz?!” - villogtatta a szeretet kardpengéjét Anyám, aki szentül meg volt győződve, hogy a gyermeki szeretet és a gyermek által befalt káposztafőzelék-mennyiség között matematikailag egyenes arányosság van, mikor pedig az ellenkezőjét kezdtem pedzegetni neki, letorkolt.Még örülhettem, hogy nem váltott át a spanyol katolikus inkvizíció kevésbé szelíd módszereire.Tény azonban, hogy egy idő után - mindezeknek köszönhetően vagy mindezek ellenére - testsúlyom gyarapodott, sovány maradtam ugyan, de már nem voltam “vészesen sovány”.
A testi különbségeken túlmenően Péter öcsém lelkileg is más volt: ő kiegyensúlyozott - én kiegyensúlyozatlan, ő türelmes - én majdnem mindig türelmetlen, ő inkább engedelmes - én inkább lázadó.Társasjátékokban /ilyeneket a szülők is gyakran játszottak velünk!/ ő inkább el tudta viselni, ha vesztett, én viszont nemigen, gyakran a társasjáték tábláját, figuráit is tönkretettem egy-egy “vesztéssorozat” után.
Egyébként nem csupán haladtunk a korral, mi, gyerekek, hanem a kor élén haladtunk.A kertben “téesz”-t /szocialista termelőszövetkezetet/ szerveztem.Persze, rögtön megválasz- tattam magam elnöknek.Öcsém szerényen megelégedett a szakember, az agronómus tisztével.
Ez utóbbi sem lett volna rossz funkció, de mivel a téesz-tagok /a kutya, macska, tyúkok, libák/ nem voltak hajlandóak szántani, vetni /a szárnyas tagok aratni igen, de termés még nem volt/, így ez is öcsémre hárult, a veremásással és kerítéskészítéssel együtt.Én, mint elnök, az ásás módját megmutattam néki, de utána rögvest átadtam a lapátot /mert az szerepelt ásóként/.Nos, mindenféle bajok adódtak, akár egy igazi “felnőtt” téeszben: a klerikális tyúk még a veremben sem akart tojni, erre a macskát tettük a helyére, de, mihelyt megette a kolbászkarikákat, az is kiugrott, a kezem beszélt ugyan makacskodó fejével, viszont erre megkarmolt, majd a szomszédba disszidált…A libák is hamar megunták téeszünk sárkunyhós tanyáját, ellene gigágáltak.
Apánk inkább hallgatott a politikailag képzetlen libák gágogására, mint ránk, e nézetében volt valami “kispolgári” /nem csoda, aki munkásból értelmiségi lesz…./.Gyorsan felmenekültünk a fára, mert olykor kispolgár is adhat nagy pofont…
Öcsém - otthoni magaviseletét tekintve - közelebb állt az angyalhoz, én pedig az ördöghöz.
Tény: ha öcsém valami rosszalkodásban, szülőbosszantásban részt is vett, azt többnyire az én “bátyuskai nyomásom” alatt és az én “eszmei vezetésemmel” tette. Miért kaptam verést vagy
veréssel felérő szidalmat? Néhány példa a sok közül: 1. mert elszakadt valamelyik ruhadarabom, 2. mert megrongálódott a cipőm, 3. mert piszkos lett a ruhám, 4. mert piszkos lettem, 5. mert nem ettem meg amit meg kellett volna, 6. mert elcsentem, megettem, amit nem kellett volna /ez ritkábban fordult elő/, 7. mert hozzányúltam ahhoz amihez nem kellett volna és az elromlott, 8. mert hozzá sem nyúltam ahhoz amihez nem csupán hozzá kellett volna nyúlnom, 9. mert kritizáltam a nagyszülőket, szülőket vagy X. bácsit vagy Y. nénit, 10. mert nem tudtam megoldani a tankönyvíró bácsi által iskolásgyermekek kínázásra kitalált számtanpéldáit.”Itéletvégrehajtó” ez utóbbi pontnál kizárólag Apám volt /az ítéletvégrehajtó kifejezésbe némi tréfa beleértendő, de magam sem tudom, hogy mennyi/, aki ítéletvégrehajtás
előtt buzgón dobálta a mentőöveket /”GONDOLKOZZ! GONDOLKOZZ!”/, Anyám viszont - aki mit sem konyított e példákhoz, - a 10. pontnál felmentést kapott ítéletvégrehajtói kötelezettség alól, sőt, olykor ő próbált megmenteni Apám karjaiból-karmaiból, általában sikertelenül, viszont az is igaz: más pontoknál /ld. fentebb!/ Anyám töltötte be esténként a főügyészi-fővádlói szerepet, olykor olyan hévvel, mintha egész nap “az osztályellenséggel cimboráltunk volna”.
Öcsém is a fentebbiek miatt kapott ki, de nálamnál ritkábban, mert egyrészt jobban viselkedett, másrészt az 5. és 10. pont az ő esetében szóba sem jött: táplálkozására nem volt panasz és - nyilván Apámtól - zseniális matematika-tehetséget örökölt.Egyszer-kétszer - bár öt évvel fiatalabb nálam - még a rám kirótt matematika példákat is megoldotta, így vállalt alkalmi szerepet megszégyenítésemben, amiért Apámtól dicséretet kapott, tőlem meg, a kert félreeső zugában, kiadós verést, ily módon neveltem őt, no, nem az iskolának, hanem - az életnek.Bizonyos vagyok benne, hogy e “leckének” később, felnőttként, hasznát vette, még ha nem is tudatosan.
Arra az esetre viszont, amelyik egy csónakká kinevezett, deszkákból álló virágtartóhoz kötődik, mindig fájdalommal gondolok.Arról álmodoztunk, hogy a “csónakot” egyszer majd a Szilas-patak vizére tesszük és, ha nem is az “Értől az Óceánig”, de a Szilas-pataktól a tengerig viziutazunk rajta.A csónakban öcsém is helyet kapott, de amikor - még a kertünkben - kiderült, hogy az álnok csónak-virágtartó a deszkaréseken átengedi a vizet, a megrázó élémény hatására “bűnbakot” kerestem.Bűnbaknak csak öcsém volt kéznél, mert a macska már előbb észrevette hangulatváltozásom és elinalt. Öt évvel fiatalabb öcsém viselkedését sutának is véltem és ezenkívül elpáholására valószínűleg más ürügyet is kreáltam, tény, hogy a “csónak-ügy” koncepciós perének szenvedő alanya lett, igen kegyetlenül viselkedtem vele, de utána rögtön megbántam, később könnyes szemmel elnézést kértem tőle és a dolog elsimult.Ő talán nem is emlékszik minderre, de én nagyonis!
Visszatérek “otthoni büntetéseinkre”.Ezeket lényegesen enyhítette /vagy amnesztiával eltörölte/, ha 1. munkahelyükön a szülők jó hírt kaptak, 2. a szituáció komikus színezetű lett /nevetésre ingerlő/, 3. a szülőknek eszükbe jutott, hogy ők is voltak gyerekek. Arra viszont gondolni sem jó mi történt olyankor, ha a szülők munkahelyükön rossz hírt kaptak! /pedig az utóbbi is elő-előfordult/.
A házimunkákat /szőnyegporolás, fafűrészelésben való résztvétel, parkettpadlók viasszal való bekenése, kifényesítése, “ugorj-el-fiam-a-boltba!” stb./ rettenetesen utáltam.Anyám és Apám azonban részben a “munkára nevelés” akkoriban nagyonis divatos jelszavát követve, részben pedig, mert segítségünkre valóban szükség volt /és esetleg más meggondolásokból is/, e “robotmunkákat” igen forszírozta.Öcsém könnyebben beadta a derekát, én azonban igyekeztem becsületes indiánként kijátszani a “sápadtarcúakat”, elbújtam a kertben vagy az “iskolai házifeladatokra” hivatkoztam, ha pedig minden kötél szakadt, egy még akkor is maradt: “meséimmel”, kissé elítélendő, kizsákmányoló módon, “megvettem” öcsém munkáját, “bónokat” írtam “15 perces mesére” vagy hosszabbra.Öcsém a meséért helyettem dolgozott, végezte a rám kirótt házimunka-részt is, én pedig utána “lemeséltem” a cédulára írt időt a sajátmagam által kitalált mesékkel /olykor-olykor Sebők Zsigmond kicsit besegített, de többnyire erre sem volt szükség/. Ó, azok a nagyszerű idők, amikor még ilyen jól el tudtam adni meséim!
Amíg fűrészelésre invitáló vagy a számtanpélda-siralomházban fülem húzogató Apám iránt mindmáig kevés rokonszenvet érzek /bár az is igaz, hogy módszere nálam is jódarabig eredményes volt és azután fiamnál én is eredményesen alkalmaztam!/, addig irodalmár-Apám iránti rokonszenvem mindmáig nem csupán töretlen, de egyre nő /olyannyira, hogy most már, ha nagyon muszáj volna, kicsit a fafűrészelésben is olykor-olykor önként segítenék neki, bár azért, megjegyzem, egyszerűbb, ha felvágott fát vásárol/.
Apám hatása rám “irodalmi téren” felbecsülhetetlen.Igen sok verssel, költővel ismertetett meg és ezeken keresztül, az iskolánál sokkal hatékonyabban, elérte, hogy megszeressem az irodalmat.Fiatalkorában ő is írt verseket, nem sokat ugyan, de egyik verse igen tetszett, ha jól emlékszem, így kezdődött:

“Mikor az alkony bíborszínben ég,
valahová engem hív a messzeség,

hogy hová, merre, azt még nem tudom,
de elindulok egyszer az úton.”

/Apám Édesanyám halála után kezdett ismét verseket írni, néhány év alatt igen sokat írt, egyre jobbakat, az utóbbi időben készült költeményei között nem egy “nagy vers” található.
Meglepetten látom, hogy - bár egyetlen verse sem jelent meg nyomtatásban - már nem “műkedvelő írogató”, hanem költő.Aki engem kicsit is ismer, tudja: ezt a megállapítást nem hízelgés mondatja velem, hanem az igazság./
Ó, bárcsak az ötvenes években olyan tehetséges “költőpalánta” lehettem volna, mint nagyobbik leányunokám, Rusovszki Szilvia, aki most megy az általános iskola harmadik osztályába, de már négy verse és egy meséje nyomtatásban is megjelent /ötödik verse pedig közlés alatt/! Ha így lett volna, jó eséllyel vehettem volna részt a “sematikus irodalomban”, a verssel is szolgált “osztályharcban”, Sztálin Elvtárs és Rákosi Elvtárs dicsőítésében.Most ott lehetnék a Zelk Zoltán, Benjámin László, Szüdi György és más “nagy nevek” fémjelezte antológiákban! Ó, mint szerettem volna ezt akkor! Így azonban a “sematikus” irodalomhoz mindössze egy kis kézirattal tudtam csatlakozni, amely nem kapott nyomdafestéket, Apámnál és Anyámnál viszont frenetikus sikert aratott /más családtagoknál mérsékeltebbet/.Ime, a “vers”:
“PETIKÉM!
Dolgozz, tanulj,
hogy büszke legyen rád hazád, s a nép,
s a majdan eljövendő új, ifjú nemzedék…!”
Azt hiszem, kevés szerző bűnhődött meg valamelyik művéért annyira, mint én e gyerkőckor-ban írt csacskaságomért,amelyik - azon túl, hogy jelszavakból összetákolt - még “testvéri tekintetben” is hamis, hiszen, bár öcsémnek nem kívántam semmi rosszat, azt azért nem túlontúl ambícionáltam, hogy “büszke legyen rá a haza és a nép”.E kis idétlen verstöredék /többre akkori ihletemből nem futotta/ gyakran eszembejut, bár nem akarom, mindig szégyenkezem miatta gondolataimban, pedig hát követtek már el ennél nagyobb bűnt is irodalmi hadszintereken…Számomra miért nincs feloldozás?
Feloldozás, feloldozás…Keresztelés szerint római katolikus vagyok, születésem táján a vallástalanság “társadalmi szentségtörésnek” számított.Mi tagadás, az ómátyásföldi templom gyönyörű színes üvegablakai igen tetszettek, a gyertyák megvilágította szentképek viszont egyszerre ébresztettek bennem kíváncsiságot és félelmet /ha jobban megnézzük e képeket rájövünk, hogy nem minden alap nélkül, dehát részben ez is volt a céljuk/.Lusta vagyok kikeresni általános iskolai bizonyítványom, de mintha a kedves, joviális plébános sem a legjobb jegyet adta volna nekem akkoriban hittanból /ha nem jól emlékszem, elnézést kérek tőle!/, amit kissé zokon vettem.Nos, elég volt elmesélnem otthon, hogy egyik osztálytársam némi csellel háromszor is magához vette a szent ostyát, apám és anyám, nagyon okosan, máris kijelentették: ha nem veszem komolyan a vallást, ne járjak se templomba, se hitoktatásra.
Egyébként a római katolikus egyház “szeretetre való buzdításával” és számos erkölcsi tanításával gyermekként is egyetértettem és most is egyetértek, azonban már az ötvenes években látnom-hallanom kellett: az egyház /és más egyházak is/ “ideológiai-politikai szervezetként” többnyire éppen ellenkezőleg cselekednek, mint sokat papolt alaptanításaik./E tompított megfogalmazás oka: Apám kérte, hogy - vallásos rokonaink kedvéért - “ne élezzem ki” ezt a kérdést, s bár, úgy vélem, e “ki nem élezés” sokkal sértőbb számukra, mint a “kiélezés”, mégis, “legyen meg az Ő akarata”, mármint Apámé, persze, ha valóban jót akar, az Úré is./
Születésnapunkra, névnapunkra, húsvétra, Mikulásnapra, karácsonyra mindig kaptunk ajándékot, sőt, ajándékokat, a nagyszülők, szülők ötletességéről, áldozatkészségéről e tekintetben csak felsőfokon írhatok.Nem emlékszem már mindegyik ajándékra, de sokra igen, voltak közöttük izgalmas könyvek, játékállatok /nem egyet Anyám készített el, remekül!/, mechanikai játékok, társasjátékok, dominó, sakk, labdák /még egy igazi futball-labda is!/, asztalitenisz-készlet, indián-felszerelés, bicskák, lepkehálók, horgászbotok, hátizsák, kulacs, zsebóra, karóra…majdnem minden, kivéve toronyórát lánccal.
No és mi volt az Ajándékok Ajándéka, amihez még a Feleségek Felesége sem kell és az ember máris mehet, mint Petőfi, a kukoricásba - vadászni? Egy LÉGPUSKA, négy és feles ólomtöltényekkel! Ezt én kaptam, boldogan szorongattam, lenéző pillantásokat vetve Péter öcsémre, a “leendő mérnök úrra”, aki “szerelőjátékot” kapott, a híres “merklint”, persze, nem így írják, csak így ejtik, de most éppen nem találom a komputeren a feje fölött két ponttal különcködő “umlautos a”-t.Öcsém szeretett szerelgetni és talán egyáltalán nem volt olyan bánatos, amennyire én lettem volna a helyében, ha ő kapja a légpuskát és én a“merklint”.Meg is fogadtam: időnként nagy kegyesen megengedem majd, hogy ő is lőjjön vele.
Nincs nagyobb öröm egy gyermekkori légpuskánál, azóta sem kaptam ezt még csak akár meg is közelítő ajándékot és biztosra veszem: nem is fogok.Ha az a poroszos iskola nem lett volna, ahol unalmas haszontalanságokkal kell eltölteni annyi időt, folyamatos boldogságban úsztam volna.No, igen, ahogy nagymamám mondogatta: “Ha a volna ott nem lett volna…”
A célbavett állatok túlnyomó részének is boldogságot okozott a derék lőfegyver: mind boldog volt, amelyiket nem találtam el.Annak viszont még az én légpuskámmal sem jött el az ideje,
hogy minden ember és állat boldog legyen.Sok Balkán felől hazánkba érkezett menekült, nyakán fekete csíkkal /balkáni gerle/, megbánta elődei bevándorló ballépését, még több őslakos veréb szintén “fűbe harapott”, azaz “fűbe-csőrölt”. Olykor - félig-meddig tévedésből - egy-egy színestollú is áldozatul esett pályatévesztésének: ha jó tolla van - költsön, írogas- son a fészkén és ne kornyikáljon a faágon! Akadt közöttük, persze, olyan elvetemült is, egy búbos banka, az “indián madár”, amelyik földi maradványait az esőcsatornába rejtette, ily módon ejtvén kétségbeesésbe a sápadtarcú vadászt /engem, aki eleinte felváltva voltam indián és sápadtarcú/.Indiánként nem bántottam volna a madarat, de a légpuska birtokában “felmondtam az indiánságot”.
Kertrontombontom-magam nagy alkotásaira kevésbé emlékszem, bár a kis díszdrót keríté- sekre /kb. 15-20 cm magasak lehettek, a kert egyes részeit választották el igen diszkréten/ nem minden siker nélkül ugráltam, viszont gyermekkori kertépítő-múltamra nagyonis.Én alkottam meg - öcsémmel, mint építőmunkással - a Nagy Tavat, elöl, a kert baloldalán, a vízcsap körül és formáltam a Balatonhoz hasonló alakúvá.A tóba kis halakat vettem, majd - kövicsíkokat - magam is fogtam a cinkotai strandfürdő vizét tápláló patakocskából.A tó “fővédnöke” nagymamám lett.Ha az ekkor elért sikerrel megelégszem, nem lett volna semmi baj.Ám nagymamám - kérésemre - a pesti vásárcsarnokból új halakat hozott, törpeharcsá- kat, ezek azonban, sajnos, nem csupán a nekik beszórt eleséget fogyasztották, hanem a más fajú, még hozzájuk képest is sokkal törpébb halacskákat szintén.Ez az időnkénti, keserves eredményeket mutató, meglehetősen nehezen kivitelezett “halszámlálásokon” beigazolódott. Később fővédnökségét túlzásba vivő nagymamám még nagyobb halakat hozott, fajukra nem is emlékszem már, de arra nagyonis, mint ugráltak ki a tóból rovarok után.Kiugrálni jól kiugrottak, de a visszaugrás nem ment nekik, mi pedig, gyerekek, nem vigyázhattuk egész nap a tavat, már csak az iskolábajárás miatt sem.A baj a halászó macskákkal tetőzött: ezek éjjel odajártak halászni, ezért esténként deszkákkal fedtük le a víztükröt, de kiderült, hogy a macskák mancsa minden rést megtalál.
A Huckleberry Finn- és Tom Sawyer-féle csínyeket, rosszalkodásokat követő megtorlások és a “háztartási robotmunkákra” való erőszakos szülői toborzás ellenére a Kossuth Lajos utcai ház kertjének hatalmas őserdejében /melyhez jódarabig nem hivatalosan a mögötte levő, átmenetileg másoktól birtokba nem vett telkek is hozzátartoztak, a “senki földje”/ gyermek- ként úgy éltünk, mint Marci Hevesen /sőt, talán még jobban, mert mit tehetett Marci Hevesen, azon kívül, hogy begörögdinnyézett?/. Az egyik antológiában megjelent versemben, az Indiánokban, így írok erről az időről:

“Mézdús barackot szívtunk, édes emlőt,
serdültünk, mint kit idő sürget és
másnap nem lenne lándzsa, íj és nyílhegy,
új puska, uf-uf!, macskafürdetés.”

Sokat kirándultunk a szülőkkel, kedvenc helyünk volt a Gödöllői dombvidék erdős területe, különösen Tölgyes, amely “feltételes megálló”-ként szerepelt a HÉV vonalán.No és azok a felejthetetlen kéthetes balatoni nyaralások a szülőkkel az igen kedvezményes vállalati üdülőkben! Persze, azért jóelőre gyűjteni kellett ezekre a pénzt…Ekkor lettem egy életre “a
Balaton szerelmese”, több verset is írtam a tóról és a tavat övező tájakról, hadd álljon itt néhány sor az itt-ott megjelengető Balatoni varázslatból:

“Barnászöld rét ragyogta nyárban
a déli partról messze láttam:

hegyek álltak sötétlő kéken
tükörtáncok végtelenjében,

s egy Nagy Varázsló, fényvarázslat
űzött feléjük fecskeszárnyat.

Vizén a porcelánfehérnek
felcsengtek ezüst messzeségek,

s láttam nagy kéz nyitotta tájban:
minden szépségben szabadság van,

s szabad a Szépség minden foglya, -
ég, víz, hegy , rét szívig ragyogta.”

Az élmény akkor, a megfogalmazás az utóbbi évtizedben született.
Kicsit előrekalandoztam az időben, de annyi baj legyen!Itt is, ott is egy-egy mozaikdarabka emlék.A két munkáspárt, a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egyesült, megalakult a Magyar Dolgozók Pártja, az MDP.Ezt gyermekként igen helyeseltem /ma is helyeslem/, akkori helyeslésemhez az is hozzátartozott, hogy a Szociáldemokrata Pártot jelképező “kalapácsos ember” nem túlontúl