Volt-iskolánk, volt-tavasz, égvarázslat...
Mért kéklik túl minden kéket a Látszat?
Miért fehérlik túl minden fehéret
sosemvolt-fehérségű jázminének?

Volt-nyár, aranyuk úgy pazarló utcák!
Hol hagytátok múltunk nyílni kész útját,
a Térséget, volt-szív dobbantó vérét,
szívközelség elképzelt Messzeségét?!

Őszök. Iskolás búk, árnyak, ijedtek,
miért hittük: egyszer semmivé lesztek?
Mellszobra bámul legendás királynak,
s bánatunkon csodálkozik a Bánat.

Hollós címer, csőr villant gyűrűs éket...
Új s új telünk nem mása régi Télnek,
pihés örömnek és frissítő szónak,
mely elkisért jól célzott hógolyókat.

Ó, Aurél! Látod, - és én is látom:
Fenyőnkből mit visz el minden Karácsony.
Boldognak mondják, de mi tudjuk mégis:
ezt láthatatlan könnycseppeink kétlik.

Marcella nincs már, sem tudósunk, Éva...
Csillagmosolyuk ránknéz néha-néha.
Bűvös gyönyör, szépségtestű Leányok!
Nem hittük el: egyszer Csillaggá váltok.

Ó, Aurél! Ha írhatnék egy verset,
oly igazat, mit az Idő sem vet meg!
Bár - akarnék? Igazság fáj fel, másik:
Menny és Pokol egymással összejátszik.

Ez az Igazság keserűen késő,
s magányos mind a vele szembenéző.
Egyformán foglya itt Mindenki, Minden:
Ördög, Idő, Tér, Hit, Hitetlen Isten.