Láthatatlan és látható vezérel,
a Fénytudás árnyékkal: rejtett fénnyel.

Olykor látom mit Láthatatlan láttat,
s mit szívben mér mély, mérhetetlen bánat:

pillangószárny fehér gyászát a légben,
riadt rezdülést pillanat-levélen,

a homokon hangyacsöpp ballagását
(az Idő nemrég taposta el társát),

kékjét, könnyét félelem-álmú Nyárnak
(hol is vagy Vágy, Te, békés Égvarázslat?),

felhőt, amely alkony-hegyekig ér el,
s ott megtelik pirosló aranyvérrel,

világot, ahol vár végtelen ablak,
s bíztat, hogy válassz Csillagot magadnak...

Láthatatlan és Látható vezérel,
a Fénytudás Árnyékkal: rejtett fénnyel,

látszat és való (a való is látszat?,
út, úttalanság mind egy útra várnak?).

Mi látható is, az is láthatatlan.
Pusztulás van szavakban, lét-anyagban,

félelem-Nyárban.Tudom, meg sem érted
e pusztulásból mi is int, a Lélek

mit is tehetne (márpedig tehetne!),
mi vihetne messzebb (ha nem is Messze),

egy tájig, ahol másik Ég varázsol,
szorongó szív megnyugszik Csillagától,

s békét köt Látható és Láthatatlan,
Béke tettekben, kézfogás-szavakban...

Mint értenéd, törpécske? S értenétek
gúny-torzai (ki teremtett?!) e létnek?

A nemlét szélén is baromként álltok,
ha parancsolnak kapzsi, vak királyok...

S ha szól, aki Szól: fájó Ég-szavakban
értetek sír Látható, Láthatatlan.