Különösek a megremegő esték,
ha bánat hozzáér a boldogsághoz,
félig sejtésként, s indul égi áram,
csillagszórással világít világot,

újat, amelyet addig meg se láttál,
s ha mások láttak, régen elfeledték
e félelmetes-gyönyörűt, - a tájban,
s a lelkedben fel-, s elcsillogó estét.

Minek tagadjam csüggedt-önmagamnak?
Ha csillagot szór sötétfényű ének,
nem istentől vagy vesztes önmagamtól:
az Érthetetlen Végtelentől félek.

Félek: isten - maga az Érthetetlen,
s nem más a Lélek csak a mozgás álma,
s ha mozgás álmot elvesztőn felébred,
ébredése mindjárt a pusztulása.

Másoktól már, különös Égi Esték,
elhúzódom! Csak önmagamnak égek
énekemmel, - s a Szépségnek, e Nincs-nek,
míg csillagot szór mozgásálmú Lélek.

Nem kell dícséret, nemtetszés, - csak álom,
vágytalan vággyal megkínzott szívemben!
Egy-egy szót olykor csillag megvilágít,
s az Érthetetlen mosolyog - az isten.