A házerdők közé kis hó-meséket
rakott a tél ideje peremén,
s egy égitest-vulkánból egyre ömlött
ablaksorokra arany lávafény.

Mentek kis pontok, isten vagy az ördög
rabszolgái, - mindkettőé, lehet -
s mint máskor is, a Megszokást vezették:
értelemre bámuló tehenet.

Az utca szűkült, de nagy volt a láger
/vagy az akol/: egy földgömbnyi világ.
Hófolt mesélt, volt-önmagát kereste,
s vándorútján elvesztett csillagát.

Mentek kis pontok, hátukon a számot
nem láthattam, - minden oly messze volt!
Az őrök is, távoli ördögisten
intézői, vélték: elég a hold

vigyázónak, e játékos halálszem,
s a tudatban titoktelt-élű kés,
amely villan a végső pillanatban,
s amely elől úgysincs menekülés.

Minden oly messze volt tőlem, magányom
egyszerre búsított, mulattatott:
látni engedte miként színlel élőt,
álmot a sok-sok álmatlan halott, -

s mily rosszul színlel, míg hatalom-pálcát
rab rabra emel, s lesújt rabra rab!
Kárhozat kélt köldöknéző imákban.
Semmi sem volt már tiszta, szent, szabad.

A nagy akolban kigyúltak a fények,
de nem mutattak mást, csak feketét.
Legyintettem. E görbe szolgatájnak
minek kereszt, igaz csillagbeszéd?


Minek e láger, birkák végakolja?
A hús keserű, szétömlik a vér, -
s a tengernyi rossz, gyenge gyapjúszálból
isten bolondja jó ruhát remél?

Legyintettem, de még fentebb a Csillag
észrevette, kedvesen nevetett:
- Ó, ember, ember! Látom megvetésed.
Pont olyan vagy most, mint az istenek...

Csillag nevetett és én is nevettem.
Megszokás bődült. Hófolt hallgatott.
Lent Semmi volt Mindenbe csomagoltan:
lélek-látszat, lélektelen halott.