Ha ing a nád, s habja felhőhöz ér,
s szabad kékben a határszéli szél,
pirosat zúg félig behúnyt szemem,
s örvénylik álom, idő, végtelen.

Idő szikrát fog, a perc múltba ég.
Bár mindennek keresem istenét,
úgysem találom, s enyém annyi csak
amennyi bánat-hamuban maradt.

Virágmanócska jön és rámnevet:
- Nem érdekelnek már az emberek?
- Az érdekel, ki tőlük fényt vesz el,
az a sötét szellemkéz érdekel!

- mondom, miközben minden kis virág
meg-megforgatja sziromcsillagát,
s minden tükörben csillagtánc pezseg,
s kart karba öltnek tükrös énekek.

Szépség-tájon féléber életem
egyszerre könnycsepp és mézszerelem,
ha illatdúsan száll, siet a rét
tavaszt imádni Hozzád, Messzeség!

Fut ezüstlő ér, felhő nádhoz ér.
Sötét kezektől lélek mit remél?
A tárgyak mélyén rejtett istenek,
megremegő fényt kioltó kezek.

Az idő-vég új fényt lobbant nekem.
Hull, hull a könnycsepp rád, mézszerelem.
Ha semmi sem volt, - mi volt igazán?
Csak ez a rét, szálló álomhazám?

Csak ez az erdő, gondokkal tele,
árnyak ijedt-játékos erdeje,
ahol bagoly huhog, s gurul a hold,
s meséről sem biztos, hogy mese volt?

Csak ez a víz, madár-söpörte szél,
s amit halpikkely-villanás ígér?
Csak csend, amely ég-forrásból fakad,
s ragyogtat este csillagfalvakat?

Csak az a nyár, gyümölcsdal-képzelet?
/Azt is elvitték sötétlő kezek!/
Csak őszi, barnán búsongó vidék,
mit itt-ott enyhít piros, sárga, kék?

Csak az a tél, hol görbítő fagyok
feszítnek jéggé hópillanatot,
amelyben szívmeleg kuckó a vágy,
mely szívesen kínálja önmagát?

Csak száll a rét, illat, álom, ima,
virágmanók szélvitte csillaga..
Rejtett kezek, kés-istenek.Tudom:
szépségekben is ott vár gyilkosom.