Tavasz lett.Jött egy sánta nyúl.
Vártam.Tudtam, hogy ott van
induló fűben, éledő,
fényfelhős tavaszokban.

Állt, míg futott a nagy mező.
Szemében csillag égett
és égő csendje csengetett
új csengők idejének.

Szemére néztem és szeme
enyém volt.Fent a szárnyak
vittek végtelen ég-tavat,
tükröt, mely láttat, láttat...

Álltam.Futott a nagy mező
fényfelhős szerelemben,
s felcsengő, piros hang-sebek
égtek, fájtak szívemben.

Tudtam, megfáradt sánta nyúl:
nem akarom, de ott van
szívem, csengőn sebző világ,
kegyetlen tavaszodban.

Fent szárnyak vittek ég-tavat,
lángfelhős álmú kéket,
vágyakat, örök dal-csodát
ígérő messzeségnek.

Örök-e? Felhő, szív elég...
A fény árnyékra váltott,
s nézte egy fáradt, sánta nyúl
a megindult világot.