Csak menekülés hit, s hitetlen ének,
ígérgetése aranyló meséknek,

menekülés a lét-játékú álom,
jótett, rossztett e szétfutó világon,

csak menekülés, amely mindig késő:
közeledéskor az a Messzeség nő.

Menekülés a Vers is, pillanatra
rád-rádtekint istenszép csillagarca,

s ilyenkor egy-egy időtörtre érted
magad, múltad, vágyad, menekülésed,

s a titokról is, hogy Titokba zártan
él börtönében: végtelen világban.

Ó, Menekülés! Kertek, tulipánok...
Tavaszpirosban álmodtam az Álmot.

Kelyhetekben szív életszíne égett,
Hollandusföldről idehozott szépek,

s délceg toronyból délidő harangja
riasztott rá lángoló hógalambra,

majd kéreg-múltjuk nagy fák megmutatták,
s nem éreztem még zsákutcák uralmát...

Ó, Menekülés! Végesnek reménye,
utadnak olykor Csillagvers az éke,

egy Csillagvers, s egy isten csillagarca
reményt vezényel néhány pillanatra...

Csillagisten, Fény a fénytelenségben,
áldd meg könnycseppes-bús menekülésem,

áldd meg e menekülést önmagamba,
volt tavaszba, gyönyörű Tavaszodba!

Nem kell semmi, csak az a volt-volt Ének,
mely hinni tudta azt a Messzeséget,

Hitetlensége kell az Örök Rosszban,
s Hite rosszat legyőző Csillagodban,

bízó Hangja, mely rokona a Fénynek:
Éneked, Fényed, Hited, - Messzeséged,

az Ének tükre, melynek vágya Vágyad,
s visszaadja az Embert - önmagának,

az Ének, melyen most csupán nevetnek
Nagy Piacán lélekben szennyeseknek,

s míg hazug jelkép ámítja a népet,
ördögkéz formál népből csőcseléket.

Nem kell más, csupán az a volt-volt Ének,
égillata az édenkerti szélnek,

szabad piros, a virágkelyhek éke,
piros szíveknek egykor-volt Reménye,

Ének, amelyből árad fenti Fenség,
s egy vágyott Haza hangja visszacseng még...