A kertben olykor megállhat az ember
és felnézhet mosolygós félelemmel
a magasba, ha fent már ébred benne
büszkélkedőn az ég nagy csillagterme.

Mi bánt, pontosan nem tudom, de mégis
csak fáj belül minden, a messzeség is,
a közel is, mely távolodik egyre,
fáj a Nincsen, a Van, ami Lehetne,

fáj a kezem, míg a Mérleget tartom,
s szívemben az a felvöröslő alkony,
a hajnal is, a születés, sok vétkem,
mely csak kinőtt, vétlenül, észrevétlen,

a félsötét, a sötét, holdak ezre,
emlékezés búcsúzkodó szemekre,
a csigaház-csend, mit enyémnek hittem,
fáj a volt-hit és fáj a hihetetlen,
fáj az Anyag, melytől pokol a Lélek,
s a Lélek is, mely Anyagot eléget..

Bolond vers, ugye? Magam is úgy vélem.
S mosolygok egykor-vágyott messzeségen,
de a közelség sem hoz igaz békét,
elrejti bár múlt-fények messzeségét.

A kert, az él..de ott vagyunk a Kertben?
..s van-e Kert békés csillagszeretetben?
..nyílik a Kertből út, szívet Megértő?
Késedelmek közt immár itt a Késő?

A csigaház-csend, mit enyémnek hittem,
ha az enyém, miért fáj a szívemben?
Kőmerev bokrok, fészkek, csukott szárnyak..
Boldogabbak a varázstalan vágyak?
Kert, csillagok, tavacskák, holdak ezre, -
mi villan rá végesre, végtelenre?

A kertben olykor meg-megáll az ember
és mosolyog, szívében félelemmel,
míg csillag-szépség fénye szívbe láttat,
e gyönyörű és ijesztő varázslat.