Álmok szemétdombján ülve
Lenézek a feneketlen mélybe,
Ami húz magával, rángat
S fájó emlékeket láttat.

Keresem a kiutat, a kapaszkodót,
Egy jelet...de mi reményt adhatott,
mind itt fekszik bennem holtan
Egy sosem záródó koporsóban.

Ahányszor feltépem fedelét,
A szívemen egy régi heg reped szét,
Mert jelenemet, jövőmet nem lelem,
Csupán a múltamat ölelem
Mindíg...csak Ő maradt nekem.

S ahányszor a Múltat,
Ezt az ijesztő, balzsamozott halottat
Fürkészem, lehunyt szemein
Gyötrelemszülte könnyeim
Szőnek szemfedőt.
Hideg bőrét ha érintem,
Félek: meghalok.
S aszott testét ha ölelem,
Szürkén, vérezve hamvadok.
Oly sokszor haltam meg így...
S a fájdalom újra magával repít.
Félek, meghalok...
Nem...nem akarok...