"Fantasztikus, fantasztikus!"
Én vagyok az, megint.
Vagy mégsem. Honnan tudnám... honnan tudná bárki?
Talán ha kifordítanám magam!
Hisztérikus röhögés közepette.
Aztán felhorkannék gúnyosan. De hisz' mire számítottam?
Megmondták előre. Akik jobban tudják nálam.
Ereim sikítva lüktetnek immár a bőröm felett.
Szenvedéllyel vitázhatom akár, kitartva magam mellett,
Nem feladva magamat és érveket állítva magam elé.
Először őket rombolják le, aztán engem
De hörögve súgjuk még egymásnak, hogy
Hittünk, mi hittünk, és küzdöttünk egymásért.
Ennyit ért. Kicsorbul a szó.
A fülembe sziszeg valami nagyszerű gépezet:
"Azon lehet segíteni, aki hagyja."
Na igen. És van, aki nem hagyja.
Mert van, akinek már elég volt ebből a segítségből.
A gép intelligenciája meghaladja az érzelmi hányadosát.
Ezzel kiemelkedik a tömegből, s egyszerre szilárdabban beleköti magát.
Mesterséges személyiség. Csak önmagát nem nézi le.
Struccpolitika?
Nagylevegő. Nagyszerű. Nagystílű.
Letapogat szemeivel, megfogdossa a betűket,
Éhesen, érzékien simítva végig rajtuk.
Megborzongom, de a hideg karmolja végig a gerincem.
Azt hiszi, most lát, azt hiszi, ért, és azt hiszi, érdekel.
Pedig annyira lát belém, mint egy bantu néger egy eszkimóba.
(Persze, feltételezzük, hogy a bantu nem kannibál.)
És agyában üvegbábuként hempergem.
Szilánkjaimat dobálom felé, távol tartom törékeny önmagamtól.
Az ő marka repedeztette meg képlékeny burkomat.
És derékbatöri minden próbálkozásom, hogy
Végre megragasszam magam.
Összeszorítja a tüdőmet. Megfordul a gyomrom.
Ereim sikítva lüktetnek még üvegbőröm felett.
Letépem magamról mindet: "Ide lőj!"
És ócska vértem a bokámra hull.
Mellkasom bal felén egy 6 centi átmérőjű lyuk lüktet.
Látod? Valaha volt még.
Voltam még. De nem látsz, hiába szajkózod.
Ismételjük magunkat.
Mondd el újra és újra, amíg én szólót komponálok az ujjaimmal az asztalon. Mondd csak.
Ne zavartasd magad. Én sem ismerlek, én sem látlak.
És kidagadó ereken pengetve, eltűnt bőröm felszínén elmélkedve
Milyen alapon ítélkezem? Jogos kérdés.
Te milyen alapon ítélkezel magad felett? Ez is az.
És mások felett? Ugyanígy.
De nem - összetűzöm ajkaimat, gyorsan és szorosan fércelek.
Biztos, ami biztos.
Inkább hallgatok.
Hátha valaki figyel végre.
Idáig üvöltöttem a süket falaknak, süket álmoknak,
Süket magamnak és süket-neked.
Elég. Berekedtem. Szánalmas.
Fantasztikus, fantasztikus.

2007 03 12