Mocskot hint az ég,
Nem felüdülést permetez.
Mintha minden engem nézne.
Kivont kardként vádakat emelek magam köré,
S önszitkokkal védem magam a belenyugvó sóhajok ellen...
Újabb bőrszíjakat fon körém az áhított Csend,
Hogy tudjam: a nyugalomban, mint elúszó álomban
Megfeneklett önmagamat hiába ringattam.
Tekintetek, mint a sajátom tükörképének millió szilánkjai
Belém hasítanak, óvnak, ölelnek, s ölnének.
Magamat, mint ócska rongydarabot - mosolyra húzom.
S van még, ki szétfeszíti állkapcsom,
Magának akar talán, vagy csak színjáték,
Amint előttem térdepelve ígéretekkel gyaláz?
Emlékeket marcangolok magamban:
Lenyúzott testrészeiket közös tömegsírba hajítom.
S tudom, még ezerszer felnyitom,
S megcsap majd nyári alkonyok fülledtsége,
Amint a körmeim alá ragadt sárdarabokért
Mormolok egy néma imát
S fellazítom a földet
Saját testemnek.

2006.07.11.