Éjjel a Hang szökik széjjel
Szakadt matróna az Égbolt
nem mozdul, holt.

Dombon fa,élő talán?
zöld moha virít oldalán
arra a táj hidegebb fele
a tajtékos kedv borzasztó tele.

Lopott erő villan a fényen
törött ágak szórva a réten
szerte
verve
össze darabokra,
de nem szép halomba,
pusztán s rend nélkül.

Ki jár ide?
Kié e táj? kié lenne,
ha csak báj volna benne.

Fa körül a föld meddő,
így rendelte a Teremtő.
Madár lendül az Ég felé
Hol a fészked drága állat?

Minek tekinted e gyászos tájat?
messzi repül a kismadár
hét határban eltalál
a mocskos Égre fel
lajtorját keres, de nem lel.

nincs levél, se merengő
tépelődő Könnyfa erdő.
itt áll ez az ódon fácska
nincs itt Természet anyácska

ki segítene nőni
eljutni a hőn áhított
termekig, s ott bőgni
mint gyermek, ki lázzal itatott
ágyban fetreng.

Hamar letelik a büntetés
s eljön majd a cselekvés
de ott hátrálsz, igaz?
Te szerencsétlen!
nem mersz mélyen a tükörbe tekintni?
halkan szól a kép,
majd sír s ordít
nehogy Magadtól eltaszítsd!

Miért vagy győztes mégis?
ne nézz Rám így!
új dologtól félsz is
vársz is
valamit...
de ez nem Áldás.

Így hangzott a Kiáltás
mi elkavargott
a tépett térben messzire.

Hagytam, fusson,
van esélye, jusson
messze...
de napra-napra
hétre-hétre
pörögni fog az Időkerék