Harcomnak vége mára, a páncélom csupa vér,
ilyenkor jövök rá, az élet mit sem ér.
A sok ifjú harcos bátran jön csatába
az első kapott sebtől, sikoltozik sírva,
fut az életéért de, beéri a halál
egy nyíl a páncélon át a szívéhez utat, talál
Ó igen! A szív mennyi megszakadt a szerelemre várva
otthon a lány bízva bízik de mind, hiába
de ez benne a lényeg, hulljon a férgese,
hogy rájöjjenek, az élet nem mese
Megtanultam, lelkem jobban fáj, mint testem
de azt az első ütközetben elvesztettem
ki embertársára bármilyen fegyvert emel
helyet csak a pokolban, érdemel,
küzdök, hogy higgyek de, nem tudom miben?
Nem tudok hinni én már semmibe
volt nekem gyönyörű világom
sok kedves, őszítne barátom puha meleg ágyam kedves kicsi párom
De szépen sorjában mind elhagyott
Most a kegyetlen csatában egymagam vagyok
A harcmezőn élek embereket ölök
a pokolban letöltöm majd büntetésem mely örök
időkig fog tartani de, majd az beleköpök ördög pofájába
Mikor kínoz nevetve de, mind hiába
nem tudja ő, hogy a halál már barátom
letépem láncom és a torkát is elvágom.