Hol az árnyak embere nézett az anyámra,
Ott jöttem én végleg a világra.
S szűrt fényt vetve elém-
az elérhetetlen kékes esti fény
mutatott egy utat,
de mára elvesztettem a lábnyomokat...

Ölelő karok közt is, néha úgy érzem,
Egyedül vagyok, térben és időben, -
hogy mit megteremtettem,
veszendő, és eszetlen.
Néha csak az időre várva,
kiáltok az éjszakába,
Három percért...

Egyért, hogy érezzem,
Egyért, hogy vétkezzem,
Egyért, pedig, hogy utána örökkön- vérezzem...

Téves vallomások, melyek azt állítják:
Ők értik, ők megtalálták
A végtelenség minden titkát.

Most, miként az idő halad,-
s odakint a kékes árnyék újra befogad-
úgy érzem, meg kell tanulnom, tudni
hogy ne kelljen a lehetetlen elől futni.
Meg kell tanulnom látni, hogy lássanak
Meg kell tanulnom kimutatni azt,
mit eddig nem volt szabad
Meg kell értenem végre, hogy élhetek úgy,
Mint még így se...

A szeretet árnyékában...