Hűvös szárny, képzelőerőbe burkollak
Nem akarom érezni, a lefagyott tollakat
Kezem egy érintésére porrá válik az összes,
Életem szárnya, most kékes, fagyos, őszes.

Nem mozdul a csont, s nem emel levegőbe
Mereven csüng a hátamon, elveszve örökre.
Valahol még visszhangzik a csengőének
Mely elaltatott, befogadott gyermekének...

Oly kékes álom lett minden, élet remegő fénye
Tört át a fákon, s az igazat a forrás énekelte
S ki megszületett, megbékélve halt e tájon,
Ez volt az én álomvilágom.

Elaltattál, valamikor nagyon rég,
Ígértél mindent, mi jó és szép,
S oly naivan elaludtam,
Mézzel átkozott karodban...

Mondd, mikor ébresztesz fel?
Mikor engedsz el, Fájdalom király?
Nevetés kastélyod már rég jégben áll
Nem szeretlek már, Fájdalom király...

Angyallá tettél, a tűzben állva pörköltél
Tollaim megfagytak szerelmed tüzében
Tönkretettél Fájdalom király,
Megtört életem bosszúért kiállt.

Meg akarlak ölni,s az utolsó nap sugarával elérem a célom...