Add a tőrt, most én döfök,
S nézem amint, vérünk csöpög,
Vörös, kék és szivárvány cseppekben
Lehull, zajt kelt, ellebben,
Vörös, kék és szivárvány cseppekben.

Hullajtsunk vér-könnyet a szerelemért.
A messze, messze sírt szavakért.
S majd a múlt lesz az, mi engesztel,
Ha öreg fejjel nem mellettem leszel, -
S kezed remeg, vagy a porban hagy saját gyermeked, -
S akkor e vér-könnyeket újra előveszed.
Mert vörös szirom cseppjeid nem tanítottak meg még,
Hogy a múlt vérbe fagyva szép.

Könnyezz kéket is, ha engem keresel.
Búbánatot, szót ne fojts magadba el.
Sírj folyót, óceánt, ha jól esik, -
A szó az olyanoké, akik nem is keresik.
Könnyeiddel vidd el nekik.
Legyél eső a szivárvány előtt,
Legyél az élő jel, segítsd a menekülőt.
Hullajts saját könnyed, szárítsd a másét.
Ne várj hálát szívből adott áldásért.
Tégy úgy, hogy engem találj a szóban,
A meleg házban, a frissen fagyott hóban.
Olyan légy, akiről tudom ha elmegyek : jól van.
Ne keress megváltást a múltban.
Boldog leszel, s életben cseppjeid tanítják még,
Hogy a múlt vérbe fagyva szép.

Mondd, hány életünk van még?