Alakítom múltamat,
a megváltozhatatlant.
Tudom mi való, s mi kitaláció.
Azt mondjuk nem felejtünk?
Rosszat nem, mert fájó volt
jót meg mert szívbe markoló.
Mégis... soha kétszer nem mondassz
ugyanúgy egy szót!!!

Tegnap még igaz lehetett,
az mára már felet sem jelent
s a való képét is mind elfeleded.
Mondanod sem kell, agyad is tudja,
hogy napról-napra ugyanaz a gondolat útja.
Felkelsz, jársz, szépítesz,
csak, hogy bánatod enyhíthesd.
Várod a napot, a percet

mikor már nem kell ezt tenned.
Az idő gondolod segít,
karon fog és merít
boldogságot, erőt és bátorságot.
S már csak minden szerdán
gondolsz még úgy rá,
nézel még úgy, mint akkor,
S hazudsz magadnak úgy, mint holnapokkor.