Elvágyom messze, messze a lelkembe',
Nem jó Nekem egyedül, több sebből vérezve
Tovább állni a fájdalmat, a gyönyörű szomorúságot,
Mert társam már nincsen, csak kínban facsart szívem.
Nem hiszem a legyőzött igazságát,
Igaz szóra nyíló, fáradt ajakát,
Jobban fáj elgyötört lelkem, hisz másnak nem kell,
Mint elhiggyem- mind dicső aki elesett, szép lelket vesztett.
Én is szép akarok lenni, mást mélyen szeretni,
Szívemmel, lelkemmel megérteni, érte igazán élni,
Csillogó szemeibe sajátommal nézni,
Könnyeit enyémmel liliom-arcán lemosni.
Érdemes vagyok rá, érzem...sajog a lelkem,
Nem Én vagyok hibás, mert csonka lettem,
Egész szeretnék lenni, sohasem több,
Vele gyönyörűen kiegészülve örök...

Szeretni szeretnék, fáj a magány!

Pedig szép a lelkünk, szépek vagyunk,
Csak sohasem vesszük észre magunk,
Ezért inkább elvágyom messze, messze a lelkembe',
Hiába világra való ember vagyok- ha nem erre...