(Ady Endre emlékére)

Mikor nincs erő, mi összetartson,
És széthullok tépett darabokra,
Élet keresztjét messzire dobom.

És mikor összehordtak egésszé,
És újra roncs emberré átkoztak,
Fáradtan teszem magam könnyebbé.

Így könnyűen megszűnik minden súly,
Mi idegenné tette vér-lelkem,
Könnyű leszek, véres, kegyetlen út.

Köveim vérrögökké változnak,
És mindenki, aki rajtam fetreng,
Mind irgalmas hitért kiáltoznak.

Mert megvetem a nyomorékokat,
Kiket hangos szavakkal megkínzok,
S ások nekik jeltelen sírokat.

Csak egyetlen beszélő száj vagyok,
De fájdalmas kínok közt felhörög,
Akinek a fülébe ordítok.

Az Igazat ellepik csend-felhők,
És eltakarják némaság-falak,
De nekem van az agyamban erő.

Erő, melytől véres, gyűlölt létem
Képes lesz újra hangra, hogy öljön,
S elviselje utált emberségem.

2005. 08. 15.