Az idő síkján halkan jártam tovább,
És megannyi Hold lény nézett rám.
Énekük szórta felém a magányt,
És a dallam lassan fejembe szállt.

Bennem a kiapadhatatlan vágy,
De még nem találtam rád.
Az érzések morajló tengerén át,
Utam nem vezetett hozzád.

A porba fekve hallgattam a földet,
Megsúgja-e merre lelem lépteidet?
De ő néma volt nem szólt nekem,
Magányom még hangosabban zeng.

Száz és száz utat bejártam már,
Csak a spleen szorongatott nem más,
Könyörögtem a Hold lényekhez, hallották?
Ők csak hintették rám magányom dalát.