vajon
hányszor asszisztáltam a megtévesztésnek?
szűkszavú
mondatok kavarognak csak, hogy
előttem
nincs titok, mondá az isten, s mögöttünk titkok garmadája állt.

gondoltam rá, persze, mint néhány ideje,
amikor még próbáltam úgy hinni, hogy az hihető maradjon,
hogy ami a kezemben van, onnan jön a szívből és
a hármashatárhegy is csak egy pányvája a szélnek;
nos akkor szerepelt benne egy hosszú hajú óriás,
széles szakálával morzsolta a képet, borszagú orcával nyúllott közénk, pedig mi csak
három törpe voltunk; zöld, kék és szürke.

én a szürke voltam. elbújtam hajnalban, s
jobb' szerettem volna, ha pirosnak osztanak,
bár
túl sokszor csépelték ezernyi atomját, sokszor péppé marcangolták a madarak ahhoz,
hogy beleöltözhessünk és villogjunk köztünk,
mi,
amolyan szórakozott pányvák, csak egymást ellensúlyozva tartjuk a szélek között.