és isten felkelt és kirázta szárnyait.
görgött a nevetés; torkába szakadt a hús
hosszú gyűrűje, csomóban állt;
s giliszták kúsztak az orrlyukak alatt.
Régen ő is tudta, hogy készül a környék,
-reggel intett, hozzá este földet evett-
emberjátékká gyűrte föl a fákat, hol
vigyorra nyílt, hol integetett
Az Isten akkoron megszánta magát,
végeláthatatlan testét elnyújtotta, borsot szórt
a színtelen kupába,
tüsszentett és arcokba kavarva port
szürcsölt; szúnyog lett, elfolyt, az élet
csápjai által éreztetett, hogy
"te voltál isten, én meg embert vettem",
s az ajtót becsapta,
másra se lett csöppenő víz
a kutak virága, hátrált most mindenki
(lucskokat hányt)
mosolyokkal fedte meztelen testét, megtörölt magával
pár zöldes fát;
nyugalom van.
a test bevégezett mindent, ami fontosnak tűnt
(érdes kezét összedörgölve, fújtatva csendesült)
szívén az erek vackába bújt, villára szúrta
majd csendet erőltetett a kipattant szemekbe, aztán
belenyúlt és kanyarral értelmét kiszedte
"nem küldött anyám egyedül" - szólt.

Már folytatás sincs; nem hallod a csendet?
(borzolt agyában visított szét)
Ha nem hiszek neki, mutasd be kérlek;
arcon ütötte akkor, ezért
Isten feltápászkodott és megmosta arcát, hangyát
söpört ki szeme közül
üresség szólt (itt van a csönded) és
egyazon hanggal hamvába holt.