Szótlaul jársz és lakásokat törsz föl,
órákat javítasz és mérlegeket,
lefényképezkedsz
a valósággal,
de csak némán, persze így
honnan is tudhatnád, hogy pontosan
hány testet ásol el s mikor visszafordul,
cetlikbe váltod a biztonságot,
-őt mögéd ülteted
vagy ő képzel elé?-;
nem szólsz, csak kirakod
száradni őket,
oda,
akárha az élet vagy
csupán az elképzelt valóságod lenne.
nézd. én már nem figyelek.
csak bámulom a feketén a fehér csíkokat,
pár piros fény mögött. hiányérzetem van.