Fenyők állnak vigyázzban,
akác integet,
mely roskatag.
Köztük e pad
egy csöndes kis sziget.

Ágat himbál a szél.
Felettem leng,
mint súlytalan kötél.
Ki megdicsér, ki nem,
egyképp lendíti
tovább életem.

Barnálló, fülledt későnyári este.
Állnak a szobrok mereven, feszengve.
Már nem kereshetnek padot, helyet,
kit fába véstek annak
leülni nem lehet.
Lehunyt szemmel sem látnak jobb világot.
Jó így ez annak, ki csak rosszat látott.
Mindegy mi van, mi lesz és szú, ha rágja,
már nem övé a gond, hagyhatja másra.
Arcán merev mosoly, múlnak az évek,
a fára gondol tán, mely nem volt védett,
valaki abból szülte őt, de árva,
s most itt áll végső pusztulásra várva.
***
Az árnyak nyúlnak,
szintén hasztalan.
Bokrok közt látom
mereven magam.
Ha voltam, és senkit nem érdekel,
azt mondom én is: jobb! Felejtsen el!