Letargia és szomorúság marcangolja lelkemet,
Kétségbeejtő sajgó kiáltás tör fel torkomból.
Miért? Ki érti miért kellett csalódnom benne,
Kit úgy szeretem, kinek a gondolatát is lestem.

Nincs rá szó, nincs értelmes gondolat sem,
Becsapott, de vaj miért, hiszen oka nincsen.
Ó ha tudnám, ha érteném tettét, mi vezérli,
Ha elmondhatnám, remélve, hogy megérti.

De meg se hallgat, csak megy fejjel a falnak,
Jaj nehogy késő legyen, mire belátja ezt.
Én jót akarok neki, nem jót, a legjobbat,
Amit csak egy ember a másiknak akarhat.

De szavam elvész, mint homok a szélben,
Nem marad semmi utána csak az üresség.
S tudom soha nem lesz olyan, mint azelőtt,
Begyógyul a seb, de a heg örökre ott marad.

De nem baj az ha megmarad a tüske a szívben,
Csak tudjam, hogy Ő jól van, és nem szenved.
Érezze, hogy szeretem, mert hús a húsomból,
Vér a véremből és meg nem tagadom soha.



Budapest, 2005. október 21.