Langyos arccal, friss mosollyal megérkeztél szép Tavasz,
gyöngyharmatos új ruhádban, lábad nyomán rügy fakad.
Fű kizöldül, madár dalol, éled már a természet,
Tél sóhaját, jegét, havát elvitte az enyészet.

Dalolj, táncolj, vigadj Tavasz, időd rövid, s elszalad,
Nyár asszony jár a nyomodban, fénylik izzadt homloka.
Kék kötényét nap kiszívta, gyümölcs kalap a fején,
nincs tüzesebb asszony nála a nagyvilág kerekén.

Szeme vakít, szava éget, forró csókot küld feléd,
nagy meleget, izzó eget, lanyha szellőt ő kísér.
Ám amikor majd elfárad, s dolga végén elpilled,
tovasétál lassan, szépen, s Ősz fiú jön sebesen.


Fütyörészve, hűvös széllel, fürge lábbal körbe fut,
fák lehullott leveléből van előtte gyalog út.
Elsodorja, felkavarja az öreg fák lombjait,
s Nyár asszonynak itt felejtett, halott virág szirmait.

Kiseperte, kipucolta a föld minden szegletét,
hogy azután eső mossa tisztára a földtekét.
Elkészült, hát tovanyargalt, a nyomában zimankó,
lelépett, hogy helyet adjon, mert havat hoz Tél apó.

Jeges keze végig simít hegyet, völgyet, falvakat,
városokat sem kímélhet, havazás a feladat.
Jég csizmában, zúzmarában nem fázik a vén apó,
sok a munka, de van idő, a világnak kell a hó.

Apóka hát nem kíméli a föld fázós lakóit,
fagyot, jeget, havat, szelet, mindegyikre sort kerít.
Bemutatja a tudását, zord hideggel csap le ránk,
nincs kegyelem, enyhülés sincs, így határoz Tél apánk.
Számolgatjuk a napokat, meddig tart még a hideg,
reménykedünk, hamarosan érkezik a kikelet.

Ezért Tavasz, tombolj, vigadj, kevés idő jut neked,
erdőt, mezőt táplálj gyorsan, s ne feledd a kerteket.
Ha majd elmégy szomorúan, tudd, hogy újra várunk majd,
reménykedünk, a jöttödre elmenekül hó és fagy.

Langyos Tavasz, szép arcodat harmat vízzel mosogasd,
gyöngyharmatos ruhád övét, rózsaszálból fonogasd.
Búcsúzáskor ne ejts könnyet, ne álldogálj tétován,
Visszavárunk, jöjj el hamar, enyhülést vár a világ.