Hálószoba félhomálya bús történet tanúja,
büszke rózsa történetét őrzi, szoba négy fala.

Falon tükör fém kerettel, előtte nagy komód áll,
egyik sarkán kicsi tündér, zöld ruháján pilleszárny.
Kis kezében varázspálca, angyalmosoly szép arcán,
lábujjhegyen, mintha szállna, zöld topánban álldogál.

Komód másik oldalában leány térdel kecsesen,
haja kontyban, karja ölben s előre néz mereven.
Bájos arcán mélabú ül, s átjárja szomorúság,
jól megfér a tündérrel, hisz mind a kettő porcelán.

Kettejük közt üveg váza trónol, karcsún, magasan,
benne rózsa, fehér szirmú, álldogál csak egymaga.
Fényes szirmát ügyes kezek selyemből készítették,
drót vázára, zöld szövetet kötöztek a száraként.

Két levele, mélyzöld szatén, lógott alá kecsesen,
így pompázott a szép rózsa, tükör előtt kényesen.
Naphosszat csak nézte magát, szépsége eltöltötte,
nem törődve senki mással, csak önmagát dicsérte.

Szomorú lány óva intett, ne hordja fenn szép fejét,
zöld tündér is kérte szépen, de a szavuk mit sem ért.
Csak szirmáról áradozott, s finom szövet száráról,
leveleit sem hagyta ki, öndicsérő szavából.

Ám egy nap, a tükör előtt, fura dolgot tapasztalt,
ablak alatt, kint a kertben, élő rózsák nyílanak.
Szellő fújja hamvas szirmuk, a napfénnyel játszanak,
irigykedve nézte őket, ő is életet akart!

Attól fogva éjjel � nappal panaszosan sírdogált,
tükörképe nem nyugtatta, nem dicsérte már magát.
Szirma fonnyadt, szára kókadt, hajtogatta napestig,
élő szirmot, friss levelet adjanak hát őneki!

Szomorú lány, kedves tündér, vigasztalta hiába,
hiú rózsa nem tágított, az életet akarta.
Mozdulatlan levelétől már szabadulni akart,
merev selyem szirma helyett, harmatosat hordana.

Zöld tündérke megsajnálta, segít neki, ha muszáj,
de élőből, szaténrózsa többé sosem lehet már!
Fehér rózsa ezt sem bánta, nem számított mi lesz majd,
teljesül a kívánsága, végre boldog lehet majd.

Kis zöld tündér meglengette ezüst varázspálcáját,
gőgős rózsa szép fejére, ezüst por hullott alá.
Megrázkódott és azonnal fellélegzett a virág,
kívül- belül életteli, s csodás végre a világ.

Tükör előtt folyton folyvást, méltatta csak önmagát,
harmatszirmát, szép levelét, s csodálatos illatát.
Levélkarját felemelte, és hajlongva táncot járt,
túláradó örömében, ünnepelte önmagát.

Három napig nem is volt baj, boldog volt a rózsaszál,
negyedik nap úgy érezte, erejének végén jár.
Szirma hullott, szára kókadt, levelei csüngtek már,
a végére úgy érezte, minden egyes rostja fáj.

Ötödik nap meghalt csendben, halott szára lekonyult,
minden szirma elhullott már, s levele is földre hullt.
Gondos kezek megragadták, kivették a vázából,
összeszedték szirmait, s kivitték a szobából.

Szomorú lány, kis zöld tündér, őszintén megsiratta,
mai napig emlegetik, és szánakoznak rajta.
Tükör előtt üveg váza, üresen áll az óta,
gőgős rózsa pusztulása óta, nincsen lakója.