Lecsukott szememen hópehely szendereg,
Fekete kabátom lassan fehérbe vált,
Fekszem és álmodok a jeges köveken,
Nem enged a magány, mióta rámtalált.

Jégtűk ragyognak a kacagás érfalán,
Végtelen álomba csalják a vörös vért,
Alig szuszogok az első hó hajnalán,
Nem állok már talpra illanó fényekért.

Odabenn dermedt csend, jégkocka minden sejt,
Szívem sem reszket a fehér sírhant alatt,
Néma vagyok, puha selyemtakaró rejt,
Utolsó levegőm ajkamban megakadt.