Te úgy hívod Isten más úgy, hogy Síva,
Mindenki hozzá fordul, még pedig sírva.
Lehet dühöngő lény vagy bármi más,
Hisz ő csak egy képzeletbeli társ.

Ne érdekeljen hát, az hogy milyen kívül,
Mert a külső mind elévül.
Csak arra hallgass mi belülről fakad,
Míg a te szíved meg nem szakad.

Ne hagyd, hát hogy hited tegyen tönkre,
Ne hallgass a papokra, a közvetítőkre.
Hallgasd szavát lelkednek,
Ő mutassa utját létednek.

Ne keresd, azt ki téged megmenthet,
Az örökké élő névtelent.
Hisz ott lapul ő is benned,
Tiéddel múlik az ő kedve.

Nem boldog az ki lelki szegény,
Az hogy üres vagy az nem egy erény.
Bármely érzelem nem tölthet ki űrt,
Mert a rossz érzelem kelti a zűrt.

Az irigység s képmutatás,
Sosem lesz megoldás.
Mert ki csak gyűlölni képes,
Annak élete sosem lesz édes.

Te csak egy vagy a sokk közül,
De lehet hogy az egyetlen a jók közül.
Ki rossz mind elkárhozik?
Vagy csak más világra távozik?

Hol majd tán ő lesz ki egyedül jó?
S majd átérzi, mennyit érhet egy szó.
Majd ő kér kegyelmet másoktól,
Várja ítéletét a gonosztól.


De majd, ha látja ezt a névtelen,
Ő is dönteni lesz kénytelen.
Megmentse, azt ki megtagadta,
Ki szebbik arcát nem mutatta.


Élj hát úgy, ha majd te is eme sorsa jutsz,
Névtelennek két kezébe fuss.
Hogy majd örömmel öleljen keblére,
Boldogan érhess életed végére.