Mihelyt vége lett,
És eltűntek a sötét fellegek,
Csak a sivárságot figyelte,
Világunkért egy könnyet ejtett.
Végigcsordult fényes arcán,
Simogatva tündöklő ajkát,
Lelke szennye megfagyott,
Ennyi volt mit ő adhatott.

Dalát hallgatták a bolygók,
Miként siratja a Földgolyót.

Lágy halk hangját társai is hallgatták,
A dalt folytatni ők is akarták,
De a kis Csillag
Ezt nem hagyta.

Ő volt ki legtöbbet nézte a zöld mezőket,
A virágok fölött táncoló bárányfelhőket,
A víz tükrén át fickándozó halakat,
És az ég kékjén szálló madarakat.

Dalával ő akart tisztelegni a koporsó felett,
Mikor eltűntek a halott felől a sötét fellegek.

Ritmusra járt énekére a Naprendszer,
És a Tejút is együtt gyászolt vele,
Simogatta lelküket a meleg ének,
A hideg Űr Köztársaságból távozott egy lélek.

Ám a dal lassan suttogássá vált,
Az űr hidegét megtörte egy kiáltás,
Aztán hirtelen csend lett,
És mindenki tanúja lehetett,
Ahogy egy csillag szíve megrepedt.