Mikor az élet mostoha,
És emlékek törnek rám valahonnan,
Valaki a sötétben homlokomra csókot lehel,
És fény árad bennem, mielőtt egy árny nyel el.

A sötétben látom magam előtt a sötét művet,
De mégis fényt látok magam előtt az űrben,
Az űrből kivezet az alkotás maga,
És mikor alkotok saját magam körül döntöm le a falakat.
Falakat, melyeket csak én állíthatok,
És a falak mögül fényt áhítok.

Formázom gondolataim
Papírra fektetem álmaim,
És elfogadom a Múzsa csókjait.

Hisz áldás, mikor kiadhatom magamból, mi fáj,
És talán majd egyszer rám is boldogság vár,
Ez a bolyongó lélek nyugalmat talál.
És ha több csókot tőled nem is kapok,
Ezért a pár műért is hálás vagyok.