A házak fölött süvít a szél,
Elfujta lényemből a szenvedélyt.
A szürke ég bánatában megreped,
A felhő könnye is megered.
Könnyek lepik az egész tájat,
A fát, padot, virágot, házat.
Fény tüneményei játszanak az égen,
Vihar készül, menydörög lent Délen.

És akkor, egyszercsak hirtelen,
Bánat helyett, düh költözik a szívekbe,
Villám csap a nyugodt házba,
Emberbe, állatba, növénybe, fába.

Villámlás és menydörgés,
Vér, tűz és halálhörgés.

Lángokban áll, mi egyszer szép volt,
A tűz felemészt mindent mi élő és holt.

Az ég sirat mindent mi elveszett,
Mindent, mit egykor szeretett.
Könnyével törli bűneit, hibáit,
És mikor a tűz kialszik, minden hiányzik.

Hiányzik az élet, a fa, a virág,
Csak hamu és parázs az egész világ.

Megnyugszik az ég lassan,
Hisz könnye felitatlan,
Nem tud mit tenni, megnyugszik,
Sajnálja mi történt, de elalszik.
Átadja a helyét a csillagos égnek,
A holdnak, és a csillagok fényének.
Reméli a legjobbat, hisz remélhet,
Reméli, hogy egyszer minden feléled,
Hisz jön új reggel, meleg és fény,
És visszatér egyszer minden remény.