Egy szakadék szélén állok, fölöttem a csillagok,
Körülöttem kies vidék, burúsan látom az egész világot.
Egy alak közeledik felém, nem látom ki az,
Segítségért fordultam felé, és erre az ellenségnek kiad.
Bizalmammal visszaélt, a szakadékba taszít,
Mindenféle jó helyett a rosszra tanít.

Éreztem zuhanok, a semmibe,
A csillagok eltűnnek, s már nem fénylenek.
A hold sem fénylik, nem mutat utat,
Levegőt se kaptam, a tüdőm fulladt.
Véget ért a zuhanás,
Elreppent az álom,
Hideg kövön ébredtem,
Az üres eget kémleltem.

Fájó fejjel indultam fel a csúcsra,
De visszacsúsztam, ujra meg ujra.
Zakatoló szívvel a földre rogytam,
És gondolkoztam mit tehettem, mi rosszat.

Kerestem a hibát, magamban nem másban,
Hibát viszont nem, csak fájdalmat találtam.
Sötét űr a szívem helyén,
Nem közelíthet senki felém,
A szakadék falai vesznek körbe,
Közelednek, és itt maradok örökre!