Egy nyugodt nyári reggelen becsapott a villám,
Lángoltak a fák, lángolt az egész világ.
Tűzben égett minden ami élt,
De nem pusztított a tűz, és senki nem félt.
A tűz elaludt a táj virágzott,
Az összes ember a létért áldoz.

Nem pusztít a tűz, csak lángol és melegít,
Mint a szív mely szerelemre lobban, de később felemészt.
Addig ad meleget míg szép és jó a világ,
Nektek nyílik mindenhol az összes virág.
De egyszer jön egy tőrrel a másik, szívedbe szúr,
Ha megáll a szív dobogni a tűz helyén hamu,
Ha nem áll meg a szív, a tűz emészt fel egy életen át,
És egyszer elalszik, elnyulnak a sötét árnyak.

A Pokol legmélyebb bugyraiba kerül,
Tested a földben szépen elterül.
Férgek rágják húsod, csont leszel csak,
Lelked ítéletnek örök kárhozatot kap.

A vörös, véres ég besötétedik,
Megalvad a vér, és egy csillagot se látni.
Eltakar mindent az örök sötétség,
Nincsen már remény, és nincs több szépség.