Egyszer úgy éreztem többé nem szeretek,
A sok csalódást soha nem feledem,
Azt mondtam, mást soha nem szeretek.

Ez előfordult már mással is,
Hogy fájdalma felkiáltott az egekig.

Mikor a vágy eszi az ember testét,
És álmaiban nem jön a feledés,
Csak várja a hőn áhított temetést.

De a napjaink ugyanúgy telnek,
És a fájdalom ellen semmit nem tehetek.

És mikor felkel a hold,
Ezernyi lélek a fájdalomról dalol,
A csillagok fényét isszák, míg eljön az alkony.

Ha pedig felkel a nap,
Holtak vére folyik patakban.

Minden reménykedő lélek,
Mindenki, ki a szépet kérte,
Többé a csalódástól nem félhet.

Mikor a nap eltűnik a horizonton,
A csillagok gyászdala szól a tejúton.