Kihunyt bennem a lelkesedés lángja,
Nem szól lelkemben többé a húrja.
Sértődést őrizek szívembe,
Számomra már minden színtelen.

Élek, mint egy űzött vad,
Kinek otthont senki sem ad.
Nem várom már a hajnalt,
Csupán test vagyok nappal.

Beleélem magam a szerepbe,
De nem vagyok más csak egy eretnek.
Azt hittem, hogy én irányítom a sorsom,
Pedig csak üresen fekszem az oltáron.

Isten kardja lesúlyt reám,
Vége az életnek, nincsen tovább.
Testemből vérpatakok folynak,
Cseppjeim aranyként a padlón koppannak.