Hozom bűneimet, s hozom álmaimat,
Zúgom a szótlanság-himnuszát,
Akár a soha meg nem nyugvó,
örök vérmező tengere.

Lassú árral mossa a kínok vérfertőzött partját,
Mint az anya: ki halott csecsemőjét szoptatja,
Az ösztön túllép minden gátlást.

Zúgom fájdalmát némán, fa-rendíthetetlen arccal és testel,
De szenvedő lelkem ordít, míg bírja,
Összes fájdalmával a pusztító-pusztuló,
Kérges rothadás tetemén lakmározva,
Akár a kiéhezett hiéna: fogai közt csont, bőr, borda…

Zúgom vágyam csendesen, szótlanul,
Kínzó képek gyötörnek, emésztenek fel,
Nézem a múltam, s látóm a jövöm,
De én szenvedve, gyötrődve is:
Zúgom a szótlanság-himnuszát és remélek…

Könyörgök ég és föld felé,
Keserű magányomat feledvén élem megváltó halálom,
S mindörökké zúgom a szótlanság, néma,
Csöndben és iszonyatba ágyazott himnuszát.

Hozom a bűnt és az erényt,
Hozom a valóságot, s az álmokat,
Látom a jövőtöket és nézem a múltatokat,
Zúgom a szótlanság-himnuszát…