Testemben mélyen, rozsdás szögek,
A múlt megmaradt temetetlen holtjai.
Lángba borult véres szemem, mond mit látsz?
Melyet soha fel nem fogsz és tovább hasadsz lelkem fájdalma,
Süvítő monoton zúgása, húsom rothadó, vonagló gerince.
Kényszerzubbony…, megtört fecskendők…
Fiolák… gumifalak… rácsok, melyekre kétségbeesetten kiáltok:
Elég!!

Kiábrándult émelyítő élvezetet nyújt, ha vágok…
Ha másoknak oktalanul is okozok fájdalmat,
S tovább vágok, vágok s tépek,
Míg csontot, bordát nem érek,
Most már minden mindegy…

Fogaimat ereimbe mélyesztem és csak szívom,
csak szívom fáradt keserű vérem.
Artériát vágok, gyomrot, hasfalat,
Nem hivatás, csak élvezet, mások testét fájdalommal tömni meg…
A távolban még ott, ott a reális élet nyers, durva képe. – Már vége…
Elhagyok mindent és mindenkit, sietek…
Nem várakoztatom az elmúlást: most már úgy is minden mindegy…
Viszlát élet, s viszlát hazám, viszlát szerető anyám és temetetlen létem,
Most már minden mindegy… úgyis elmegyek,
Kihűlt testemben mélyen, a rozsdás szögek új embriót keresnek,
Ti csak tovább szenvedjetek!