Olyan vagyok, akár a lehulló falevél,
Fásult és elmúló, érzéketlen és halott...
Könnyű, lebegő, szárnytalan,
Agyamat a nyugtató lassan szétmarja.

Elfolyik minden,
Széthullok, mint megannyi puzzle,
Darabkáit én szedném fel,
Fel a földről magamba,
De újaim nehezek,
Lassan elvérzek... lassan kivérzek...

Hol vagy remény, merre vagy boldogság?
Ne most gyertek, már nincs miért,
Már nincs kiért...